Re – formálj!

„Uram, Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” (Zsoltár 80,20)

Október 31. Reformáció. Ünnepelnek a protestánsok: lutheránusok, reformátusok, baptisták…

Mit is? Miért is?

Az Akadémiai kislexikon (1990) reformációról szóló szócikkéből idézek:
„REFORMÁCIÓ (lat. ’helyreállítás, visszaállítás’) – vallási, politikai moz­galom, mely a római egyház meg­re­formálását, az apostoli egyház tisztaságának visszaállítását tűzte célul… Kiteljesedésében jelentős szerepet ját­szott a középkori katolikus világképet megrendítő reneszánsz, valamint a humanizmus bibliakritikája.”

Ezt mondja a tudomány. A maga hideg, objektív (?!), független (?!) mércéjével, meghatározásával.

És gondolkodom: mi is számomra a reformáció…?

Először is: szólhatok vajon? Érintettként – és nem függetlenként? Szubjektíven és elfogultan – egy olyan világban, ahol az objektív (?), független (?) tudományosság, megnyilatkozás az egyetlen elfogadható hiteles mérce.

Másként fogalmazok: csupán az mondhat igazat az apaságról, aki nem virrasztott egy gyermek ágya fölött sem? Illetve az beszélhet az Úristen létéről, aki soha nem térdelt le előtte? Vajon hitelesen szólhat-e egy háromgyermekes édesapa az apaságról – érintettként, nagyon is elfogultan? Vagy egy protestáns lelkipásztor – szubjektívan?

Mert csak így tudok. (Titkon remé­lem: sokan elhiszik nekem, hogy amint a „puding próbája az evés”, ugyanúgy a reformált hit próbája nem egy fotel­ban való kellemes morfondírozás, elmélkedés a kérdésről, hanem az, amit Urunk mond: „kövess engem!”)

Az első, döbbenetes igazság szá­mom­ra: van élő Isten, aki testté lett Jézus Krisztusban. Kijelentette magát őbenne, megváltott engesztelő áldozata által – pedig elrejtőzhetett volna örökre mennyei világában. És embereket ragad meg: Ábrahámot és Mózest, Dávi­dot és Illést, Pétert és Andrást, Assziszi Ferencet és Klárát, Luther Mártont és Kálvin Jánost, Albert Schweitzert és Teréz anyát meg Billy Grahamet…

Azért, hogy ebben a pusztulása felé tartó világban létrehozza az élet országát, Isten országát. Mert csak egyedül ő tud újat teremteni, ő tud embereket újjá formálni, sőt közösségeket visszaalakítani az ő eredeti terve szerint. Ó, hány ígéret: én többet soha!, hány fogadalom: mától kezdve csak…! – hangzott már el. Hány békekötés és szövetség jött létre a földön! És semmi új a nap alatt!

Saulusból Paulust, a prostituált Mária Magdolnából (illik ma így mondani?) Krisztus Jézus hű tanúságtevőjét semmiféle izmus, hatalom, mozgalom nem tud faragni. De ahol ő beleszól az emberek életébe, ott új életek születnek ma is! Gyönyörködő életek, odaszánt életek. Akik vallják: „a te szerelmed jobb a bornál!”(Énekek én.1,1)

Egy mai modern énekes így fogalmazza meg saját tapasztalatát:
„De káoszból rend, gyilkosból szent…
Nem lesz csak akkor, ha ő… benned is megjelent.” (Ákos: Igazán)
Következő igazság: ahol ez megtör­ténik – és áldott legyen az Úr neve, hogy ma is történik – ott az élő Isten szava, igéje (a Biblia) nem kritika – pláne nem bibliakritika – tárgya lesz, hanem az egész élet (nem csak a templomi, vagy magánélet) mércéje lesz. Ez lesz az egyetlen hiteles mércéje a hitnek és az életnek. Minden reformációnak ez a jellemzője! Akár az ószövetségi időkben történt (Jósiás király idejében, Kr.e. 621-622), akár az újszövetségben, akár 1517. október 31-én.

Egy Jókai Mór által elmesélt kedves történet jutott eszembe: a Rákóczi féle szabadságharc után, az osztrák hatalom által üldözött eszköz lett a tárogató. Így hát elhatározták a magyarok, hogy a Tiszában (ha jól emlékszem…) elrejtik a hangszereket. A legbölcsebb magyar vezetésével meg is tették. De, hogy később is megtalálják őket, megjegyezték egy rovással a csónak olda­lát, ott ahol a vízbe dobták… Mi pedig csodálkozunk, hogy megint – megint, annyi szerencsétlen történelmi és személyes tapasztalat után, ott vagyunk, ahová nem akartunk eljutni. És nem vesszük észre: magunk lettünk, az ember – humanizmus? – lett a mérce.

Kétezer-hatszáz éve Jeremiás kor­társa, Jójákim király elégette a próféta által leiratott bibliai tekercset. Ma mégis olvashatom. Tizenéves voltam, amikor egy holland család által hazánkba csempészett Bibliákat a vámosok megtalálták. A kondukátor parancsára bezúzták wc papírnak. Azóta még több Biblia kapható. Minden magyar ember olvashatja magyarul. „Mert az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.”

Végül: az Úrnak ez az Ige és Szent­lélek által végzett megújító munkája gyökeres és teljességre törő.
Gyökeres = radikális. (Tudom, kemény szó ez manapság.) Radikális, mert a szívből indul ki, azon kezdődik. Ezért nem reform = a külső átfestése, átmázolása. Lényegtelen dolgok változ­tatása, ahogyan a világ szokta tenni sok-sok vajúdás, reformprogram után. Vajúdik – és egeret szül.

A gyökeresen megújult élet rendszeresen odaáll az Ige világosságába és észreveszi: mosakodni, újulni kell, Krisztus hasonlatosságára megújulni. Számára a reformáció nem befejezett dolog – míg e földi élet után eléri a tökéletességet.

És teljességre törekszik. Ezért szüle­tett anyanyelvi bibliafordítás, tankönyvek, vallásszabadság, iskolai oktatás minden rétegnek -állami fenntartással, ill. támogatással, megújult gazdaság és gazdálkodás, ipar, pénz­rend­szer, kórház és öregotthon és rabszolgafelszabadítás. Annyi minden, amire a mai modern állam úgy tekint, mint saját megvalósítására. Pedig ebből a forrásból csörgedeznek, akire a zsoltáros Ászáf is felnéz (Zsolt. 80,20)

Ezért nem valamelyik kormányhoz, emberhez köti a vágyait, reményeit: majd ha az hatalomra kerül, akkor meglátod mi lesz itt! (Ó, túl sokszor láttuk, és túl sokszor csalódtunk…) Nem. Hanem Jézus Krisztus visszajöveteléhez. Aki gyökeresen és teljesen megújít mindent. Nem átmázol. Nem erőszakkal tesz szabaddá, egyenlővé és testvérré.

Újjáteremt.

„És várjátok az ő Fiát a mennyből, Jézust, akit feltámasztott a halottak közül, és aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.” (1.Thessz.1,10)

Jövel, Urunk Jézus! Újíts meg bennünket!

Szász Bálint Róbert esperes