Kelemen Hunor beszéde a nemzeti összetartozás napján, Csíksomlyón, a Székely Hadosztály-emlékműnél

Hogy mi történt velünk Trianonban, azt tudjuk. Azt is tudjuk, hogy mi történt a mi akkori hazánkkal. És tudjuk azt is, hogy az igazságtalanság 100 év után is igazságtalanság. Nincs és nem is lehet más neve.

Ismert a Trianonhoz vezető út, könyvtárnyi irodalma van, még akkor is, ha bizonyos fejezetei vitathatók.

Ám ez mind mögöttünk van. Ami megmaradt, az a nemzeti tragédia, az ország, az egykori haza elvesztése, a mérhetetlen fájdalom. Megmaradt az impériumváltás fagyos lehelete, és természetesen mindezek ismeretében megmaradt száz esztendeje a kérdés: de miért? De mégis miért volt, mégis miért van, és mégis miért jó, hogy az egyik fél önrendelkezési joga előrébb való, mint a másik fél pontosan ugyanolyan önrendelkezési joga?

Azt is tudjuk, hogy honnan jövünk, és mindannyian tudjuk együtt is, külön-külön is, hogy az elmúlt 100 évben micsoda erőfeszítést, milyen fantasztikus erőfeszítést kellett tennünk nekünk itt, Erdélyben, milyen erőfeszítést kellett tenniük magyar testvéreinknek és barátainknak Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, az Őrségben, a Muraközben azért, hogy ne olvasszanak be, hogy ne őröljenek föl, hogy ne tűnjünk el.

Sok mindent lehet mondani Trianonról, az előzményeiről, az odavezető útról, arról, hogy lehetetett volna-e másképpen.

Sok okoskodót hallottam és olvastam az elmúlt hetekben is. Ám az igazi drámai élettörténeteket, a személyes és közösségi élettapasztalatot és számtalan életutat – amit azoknak kellett megélniük, akik az utódállamokba szakadtak –, nahát, igen, azt kellene elbeszélni, azt kellene megérteni, azokból a mozaikkockákból lehetne összerakni talán a hiányzó részeket. Dédszüleink, nagyszüleink, szüleink és a mi saját életünkből. A mi megörökölt családi történeteinkből és a mi megélt életünkből.

Az újrakezdések történetét lehetne ebből megírni, meg lehetne rajzolni az eltiprás számtalan kísérletét, a kifosztást, a kirablást, a kirablás többszörös történetét, a megaláztatások máig véget nem érő sok-sok esetét.

Tegnap este hazafele jövet azon gondolkodtam, hogy száz évvel korábban, június harmadikán az én háromszéki és felcsíki déd- és nagyszüleim milyen gondolatokkal, milyen érzelmekkel feküdtek le egy nehéz, dolgos nap után?

Ma reggel pedig az ablakból a Csíki-havasokat nézve azon tűnődtem, hogy milyen hangulatban ébredtek ők és még sok millió ember szerte a Kárpát-medencében száz évvel ezelőtt? Mert abban biztos vagyok, hogy az utolsó pillanatig reménykedtek, hittek abban, hogy valami történni fog. Csoda fog történni…

Este még a hazájukban feküdtek le, ám reggel már hivatalosan, jogi értelemben egy másik országban ébredtek. Ugyanazokat a hegyeket látták, ugyanazt a tájat, de már egy másik országban voltak.

Ilyen körülmények között is föl kellett kelni reggel, a gyermekeknek reggelit kellett adni, el kellett indulni dolgozni, építkezni, hinni, imádkozni, reménykedni. És azóta, száz esztendeje minden reggel és minden este úgy telik sokmillió ember életében, hogy felkel, enni ad a gyermekeknek, elmegy dolgozni, építkezik, hisz, imádkozik és reménykedik.

36 ezer-ötszáz reggel, 36 ezer-ötszáz este, 36 ezer-ötszáz nap.

Igen, el kellene mesélni másfél millió ember életét, aminek akkor lenne igazi íve, hogyha ennek a másfél millió ember szüleinek és dédszüleinek a történetét is látnánk. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas és súlyos évszázadot egészében lássuk, mindannyiunknak át kellene még egyszer élni az elszakítottság élményét, a kilátástalanság heteit és hónapjait, a kisemmizések történetét, a börtönéveket, a tiltást, az el- és bezártság tapasztalatát.

Mindezt látni kell, és érteni kell, és csak akkor fogjuk tudni igazából, hogy mi történt velünk, mi történt a magyar közösséggel. És csak akkor fogjuk talán megérteni, hogyha nincs Trianon, igazából milyen életünk lehetett volna.

A mérhetetlen fájdalom, az égig érő igazságtalanság mögül túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mégis fölfénylik valami biztató, látni véljük a remény sugarát is.

Mert ne legyünk kishitűek, ne veszítsük el az önbizalmunkat, gondoljunk bele abba, hogy az a közösség és az az ember, amely és aki a trianoni döntés után, 100 esztendő kegyetlen megpróbáltatásai után 2020-ban itt van a szülőföldjén, itt, Székelyföldön, Erdélyben, Partiumban, a Bánságban, a Csángóföldön magyar emberként, magyar közösségként él és tervez, építkezik, újrateremti az otthonát, az már egy kész csoda. És ez csakis azért történhetett meg, mert volt ennek a közösségnek hite, kitartott a remény, és meg akart maradni. Volt hitünk, kitartott a reményünk, és meg akartunk maradni.

Másképpen mondva vagy megfordítva: ha nem lett volna hitünk, ha feladtuk volna a reményt egyetlenegy percre,  ha nem akartunk volna megmaradni, akkor ma nem állnánk mi itt, és nem emlékeznénk fájdalommal a hőseinkre és a 100 évvel ezelőtti igazságtalan döntésre.

Nem emlékeznénk fájdalommal, de ugyanakkor bizalommal, hogy a mi jövőnk, a gyermekeink jövője lehetséges itt, Székelyföldön, lehetséges itt, Erdélyben, lehetséges a mi ezeréves szülőföldünkön.

Trianon sok mindenre megtanított bennünket.

Többek között arra, hogy akkor is boldogulni tudjunk, amikor magunkra maradunk, hogy akkor is talpra tudjunk állni, amikor csak magunkra számíthatunk.

És a reményt élteti az is, hogy 2020-ban van valós nemzeti szolidaritás. S bár a kiterjesztett magyar állampolgárság a trianoni szerződést nem írta felül, de meghaladta, nagymértékben hozzájárul annak a tudatnak és érzésnek a megerősítéséhez, mely egy magyar nemzetet feltételez, egyetlen magyar nemzetet, az országhatárokat csupán fizikai határnak láttatja, és amely ma már nem akadálya még a napi kapcsolattartásnak sem. Közjogi értelemben is ma már egy nemzet vagyunk.

A magyar nemzet szolidaritása 2020-ban nem irányul senki ellen, mint ahogy arról is meg vagyunk győződve, hogy a Kárpát-medencei népek és nemzetek nemzeti szolidaritása egymást nem kioltja, hanem kiegészíti, és ha képesek vagyunk felhagyni az ellenségeskedéssel, akár egymást fel is erősítheti.

Aki ma azt mondja, hogy az erdélyi magyarok el akarnak venni bármit a románoktól, aki ma azt állítja, hogy az erdélyi, romániai magyarok a románok ellenségei, az egyszerre hazudozó és bujtogató. Ideje lenne felhagyni azzal, hogy az erdélyi magyarságot, a romániai magyarságot állandóan nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti a román állam több intézménye, és ideje lenne felhagyni azzal a gyakorlattal, hogy a romániai magyarságot, az erdélyi magyarokat, a székelyföldi embereket folyamatosan ötödik hadosztályként emlegessék. És természetesen ideje lenne betartani a régi ígéreteket is, mert Erdéllyel együtt velünk is gazdagodott Románia. Értéket jelentünk, értéket alkotunk, értéket alkottak szüleink és dédszüleink munkájukkal, mindennapi cselekedeteikkel.

A román embereknek csak egy dolgot ajánlok a figyelmébe: képzeljék el egy pillanatra, hogy az elmúlt száz évben mennyi energiát fordított és fordít ma is a román állam arra, hogy egységes, homogén, tehát magyaroktól is mentes nemzetállamot építsen.

Képzeljék el, ha mindezt az időt és energiát arra fordította volna ez az ország, hogy egy jobb országot építsen, egy élhetőbb országot építsen, amelyben az erdélyi magyarok nemzeti identitása biztonságban van, jogegyenlőség van, és szabadság van minden nemzet számára, akkor ma hol tartanánk? Milyen messze lennénk?

Képzeljék el azt, hogy hol tartana a mi közösségünk és hol tartana ez az ország, ha szüleink és nagyszüleink erőfeszítését és a mi erőfeszítésünket, ami arra irányul, hogy 100 év alatt itt magyarként megmaradjunk, részben vagy egészen más célokra, más irányba, még több értékalkotásba fordíthattuk volna?

A mai nap az összetartozás napja, a magyar összetartozás napja. Legyen egyben a remény napja is, hitünk megerősítésének napja, a nemzeti szolidaritás kiteljesítésének a napja!

Elhangzott 2020. június 4-én