Kelemen Hunor beszéde a 10. Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján

Az idő múlását emberi léptékkel is sokféleképpen lehet mérni. Feloszthatjuk az időt karácsonytól karácsonyig, újévtől újévig, szeretteink vagy akár a magunk egyik születésnapjától a másik születésnapig.

Mindegyiknek megvan a maga ésszerűsége, mint ahogy immár tíz esztendeje itt, Kolozsváron és nemcsak Kolozsváron van egy másik időmérő koordinátánk: az egyik Kolozsvári Magyar Napok végétől a másik esztendő Kolozsvári Magyar Napjainak kezdetéig is mérhetjük az idő múlását.

Igen, vannak ma már olyanok, sokan, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ezrek, akik az éves időbeosztásukat a Kolozsvári Magyar Napokhoz is hozzáigazítják. Ekkorra tervezik, hogy biztosan hazajönnek a világ megannyi tájáról, vagy eljönnek hazai és távoli vidékekről Kolozsvárra.

Egy évtized: nem kevés és nem is nagyon sok. Innen, ahol most állunk időben, a tizedik magyar napok kezdetétől visszatekintve egy évtizedre, éppen elegendő ahhoz, hogy bátran megállapítsuk: Gergely Balázs és csodálatos csapata – ha valakinek esetleg lett volna kétsége eziránt –  bebizonyította, hogy szakszerű és lelkes, lelkesítő és lenyűgöző módon évről-évre képes tető alá hozni ezt az építményt, ezt az immár szolidnak mondható házat.

Otthont teremtett belőle, és nem a rutin határozza meg az évről-évre ismétlődő eseményt, hanem mindig sikerül ahhoz egy olyan többletet is hozzáadni, ami a házat otthonná, és az egyszerűen ismétlődő eseményeket nem egymás mellé, hanem az éppen aktuálisat mindig az előző fölé emeli.

Hálás köszönet érte, Balázs, és legyen erőtök és számtalan támogatótok, hogy a múló idő mérésének egyik jó műszere maradjon ez a rendezvény.

Tíz év ahhoz is elegendő, hogy hajlamosak legyünk azt gondolni, hölgyeim és uraim, hogy ez a normális, ez így a természetes. Olybá tűnik, mintha mindig így lett volna. Mintha sohasem lett volna másképp. Sőt, mintha nem is lehetne másképpen, biztosan így lesz ez az idők végezetéig. És tíz év mégsem olyan sok. Mindig valamihez hozzá kell mérni, az összehasonlítás nem kerülhető el.

Egyrészt, hála a Teremtőnek, van, amihez viszonyítania, van, amiből merítenie, van, amiből inspirálódnia annak, aki a múlt felé fordítja a fejét. Másrészt pedig látszik még az a pont, amikor itt, ebben a városban ilyen rendezvényt nem lehetett megszervezni, és amikor erős kétségeink voltak, hogy egyáltalán lehetséges lesz-e, és ha igen, akkor miért nem, és ha mégis, akkor az hány esztendő múltán történhet meg. Szóval a természetes és az attól eltérő állapot közötti határ még jól látszik, könnyen felidézhetjük emlékezetünkben.

Hölgyeim és uraim!

Mondom ezt azért is, mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindenki, minden nemzedék számára látszik ez a határ.

Az utóbbi években igyekszem olyan fiatalokkal szóba állni, akik csupán koruk miatt is világunk mai állapotát tartják természetesnek. Ők szinte el sem tudják képzelni, hogy a nyelvi, etnikai identitásunk helyzete, állapota, kilátásai olyanok ugyan, amilyenek, de igazából lehetnének akár ennél másabbak is, mondjuk, lehetnének sokkal rosszabbak. És hogy nem is olyan régen sokkal rosszabbak voltak.

Ezért az ő számukra az, ami az én nemzedékem számára ügy volt és abban az értelemben ügy is maradt, hogy féltjük, aggódunk érte, mert tudjuk, hogy gyorsan megváltozhatnak a dolgok, ám a lassú változás sem föltétlenül számunkra előnyös, szóval ez számukra nem mindig ügy.

És bizonyára nekik van igazuk, mint ahogy kamaszkoromban szüleimmel szemben nekem volt igazam. Így aztán mielőtt még a folyamatos múlt felé fordulás szokásos vádját megkapnám, annak a távoli, de nem túlságosan távoli pontnak, határnak a felidézése nem a mazochizmus iránti szenvedélyemből fakad, hanem az aggódásból, a féltésből, abból a tapasztalatból, hogy ez a fajta éberség itt, a mi tájainkon nem fényűzésből része a mi életünknek. Abból a tapasztalatból, hogy ami most természetesnek tűnik számunkra, az nem volt mindig így. És ha nem volt mindig így, akkor semmi garanciánk nincs, hogy így marad, ahogy most van.

Igen, számunkra természetes, mint ahogy az is természetes, hogy minden nap magyar nap, nemcsak ez az egy hét. Itt, Kolozsváron és szerte Erdélyben.

Napközben ugyan helyzettől függően váltogatjuk az éppen használt nyelvet, de ez nem írja át, nem változtatja meg azt a természetes állapotunkat, ami anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz a legmélyebb gyökerekkel köt. Számunkra ez a természetes. Mindeközben kuriózum sokak számára, akik úgy érkeztek ebbe a városba, Erdély fővárosába, és még ma is úgy érkeznek ide, hogy a magyar szó hallatán felkapják a fejüket. Közülük sokan, remélem, hogy egyre többen immár részt vesznek a magyar napok rendezvényein, jól érzik magukat és számukra is természetessé válik az, amitől esetleg az előítéleteik miatt egykoron ódzkodtak.

Ez is egy fontos erénye és eredménye ennek a tízesztendős, évente ismétlődő programnak, amelynek egyébként néhány éve már rövidebb téli kiadása is létezik.

Fontos, hogy a Kolozsvári Magyar Napok rendezvény az itt élő két közösséget egymás felé fordítja. Ez a testtartás nélkülözhetetlen azok számára, akik a kölcsönös tiszteletre és egymás elfogadására akarnak jövőt építeni, akik számára a transzilvanizmus a mindennapi gyakorlat, az életvitel részévé válik. És minél többen lesznek ilyenek, annál kevésbé lesz szükség arra a féltésre, arra az aggódásra, amiről az imént beszéltem.

Tisztelt kolozsváriak, kedves vendégek!

Minden városnak, minden településnek van egy csakis rá jellemző vonása. Kolozsvárról Cs. Szabó László ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Született a Szamos völgyében, kopár, csúf helyen, nem törte magát hírért, hatalomért, mégis ő lett az első. Nagy jellemnek, nagy egyéniségnek született. Felszabadult a rang, hír, vagyon, de föl a műveltség és tudomány tekintélye alól is. A nagy jellem nem első akar lenni, hanem önmaga.”

Biztosan, hogy ez az egyik magyarázata annak, hogy Kolozsvár az évszázadok során olyan erős befolyással bírt, hogy aki egyszer itt élt és innen elutazott, azt bárhová is vigye a sors, mindig egy kicsit kolozsvári maradt. Befogadta a város a messziről érkezőket, átgyúrta és a távozni akarókat elengedte, de teljesen soha el nem eresztette.

Kolozsvár olyan hely, amelynek sorsa csak látszólag kapcsolódott birodalmak, országok sorsához. Korán felnőtt, önállósodott, próbálta magát függetleníteni attól, hogy éppen miként megy a sorsa annak a birodalomnak vagy országnak, amelynek közigazgatási szempontból része volt, esetleg fővárosa. Az ilyen városok önmagukban is fővárosok: a szabad szellem központjai, saját egyéniségüket teljesítik ki. A fáradtságos és rossz idők nyomait, ha nem is tudják teljesen eltüntetni, de van erejük azok fölé emelkedni. és mint rossz idők fintorát őrzik ezeket a nyomokat. Ilyen városok például Krakkó, Firenze és Kolozsvár. Nemcsak túlélik a gyötrelmes korokat, hanem idővel azok fölé kerekednek. A szellem ereje ez.

Hölgyeim és uraim!

Ebben a szellemiségben született a Kolozsvári Magyar Napok gondolata is. Hogy egy különleges város történelmileg meghatározó, mára kisebbségivé lett közösségének legyen egy különleges ünnepe a saját városában, a saját terein. Egy ünnep, mely nemcsak az emlékezésről szól, de tovább is írja e közösség történetét, minden évben újabb és újabb történetekkel gyarapítva az emlékezetet.

Semmi újat nem mondok azzal, hogy a kisebbségi lét és a kisebbségi politika is sok, gyakran értelmetlennek látszó küzdelemmel jár. Nem csupán a többségi társadalom előítéletei és beidegződései ellen, változó szerencsével folytatott politikai küzdelem, hanem közösségépítési feladat is. És bár a közösség építésének is vannak dolgos hétköznapjai, megvannak a maga ünnepei is. Amikor fellélegzünk egy pillanatra, amikor úgy érezzük, ez rendben van. Elkötelezett emberek kitalálnak egy nagyszerű dolgot, és nekünk, politikusoknak csak az a dolgunk, hogy megteremtsük annak feltételeit, hogy támogassuk azt.

Ezeken a napokon úgy érezzük, hogy jó ebben részt venni, jó ennek részévé válni, jó a közösségi politika. Mert nemcsak a küzdelem van, hanem eredmény is. Egymásra találás. Magyar napok.

Ilyen ünnep a mai is. Ilyen lesz a következő évtizedekben is.

Elhangzott 2019. augusztus 18-án, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban