Eső előtt köpönyeg, avagy mikor a pénz elfolyt a csatornában

…történt egyszer a Szilágyság egyik sarkában, s talán igaz is volt…

   Gúnyosan kacagja le mindenki azt a napot, mikor is a Nemeslaki-család megjárta a pénzváltással járó bajokat. Na de hát, azért van ez így, hogy ne a saját hibánkból tanuljunk, hanem a máséból. Pontosabban a más kárán.

    Senki sem szeretett volna az öreg Káritás helyében lenni azon a napon, mert az a kevés ősz haja is megfehéredett, amire eddig esetlegesen büszkén tette rá a kalapját.

    Szóval… Ott állt az a vakolatlan téglaház az utcában, nem a főúton, de nem is valahol a falu vége fele, inkább amolyan középfekvésű helyen, ha a társadalmi létrára építették volna.

    A Nap nem volt sehol, már legalább három napja. Csak beborulva állt a mennyezete a falunak, s még azok sem tudtak gyönyörködni az árnyékukban, akik esetlegesen eddig megtették ezt. Furcsa időszak volt ez az embereknek, hiszen a lej értéke megváltozott a valutapiacon, azaz levágtak belőle négy zérót.

Délelőtt lehetett akkor, és mintha esőre állt volna, mikor megjelent egy nagybajuszos, fekete karimájú, kalapos cigány a Nemesilaki-család portáján. Hóna alatt egy darab csatorna volt, amit büszkén tartott magánál. Peckes lépéseitől a hasa – vagyis inkább nevezzük pocaknak – csak úgy lötyögött erre-arra.

    – Hacso gyüvesz! – szólt rá a csatorna darabbal besétáló ember, éppen az udvaron tartózkodó Nemeslaki Káritásra.

    – Mit mond? – szólt vissza az öreg, s nem csak azért, mert esetleg nem értette azt, amit neki mondott a cigányember, hanem a füle sem volt a régi.

    – Az Isten álgya mëg kándët, mëg az egísz csalággyát, szórjon magukra é bíkessígët. Látom el köll itten é az új csatorna. Hin itt sukar csatorna!

    Káritás nagy szemekkel nézett a jövevényre, majd örömében elindult a konyha fele.

    – Böske! Böske, gyere mán ki, mer van itt valami csatornás embër! – kiáltott az öreg, s a feleségét leste, mikor jön már elő a hangjára.

    – Ki van itt?! – ordított vissza az asszony, majd kilépve a tornácra, ő is nagy szemekkel bámulta az idegent.

    – Nem vëszünk sëmmit… Nem këll – mondta tovább hamargatva az öreg mama.

    Erre aztán a csatornás ember odafordulva a mama fele, felemelte az eddig oly gondosan ölelt és féltett, fényes fémdarabot a hóna alól.

    – Ne gondojják maguk é, hogy én rosszat akaró vagyok. Bëcsületës om manus hom. A csatorna likas a házukon, úgy látom, és itt a szíp csatorna. Hin itt sukar csatorna, puro. Mëg van cserélve egy pár óra alatt. Itt van künn a fiam, s véle gyorsan megcsináljuk, ha köll. Acselo üzleto? – kérdezte a cigány.

    Megvakarta a fejét Káritas és Böskére nézett, majd megszólalva visszafordult a csatornáshoz:

    – Nem értëm… Beszijën magyarul, me én ezt nem értëm. De mintha a csatornánkat cserélné lë. Asszem Böske, hogy ez arrúl beszíl.

    – Igën, puro. Igën, azt-azt – bólogatott vissza a csatornás, majd ezt követően megigazította a kalapot a fején.

    – Mëg kéne várni, míg hazagyün Lajos a munkából. Ű tuggya, mit akar – szólalt meg Böske, s összetette a két kezét.

    – Hát ha nem köll, akkor mëgyëk tovább bácsi… és alá szógája kendët – de ezt mondva még közelebb lépett az öreg emberhez, majd a kezébe nyomta a csatornadarabot.

    – Fogja csak mëg, micsoda minősíg, száz évig is eltart, ez olyan vas.

    Tapogatta az öreg és jólesett neki, hogy a kezében tarthatja a csatornadarabot. Majd felnézett a régi csatornára, mely már eléggé rozsdásan állt, de még rendületlenül tartotta a vizet az eresz alatt.

    – Csinátassuk mëg, Böske – mondogatta száját húzva az öreg. – De menyibe kerül, mer az mán a fontos, sokat nem adok – hebegett tovább nagy szemekkel.

    – Nem sok ez puro, csak 500 lej métëre, hakergyen – ajánlotta a cigányember, olyannyira magabiztosan, mintha ő maga találta volna fel a csatornát. Vagy, ha nem is a csatornát, akkor magát a vizet mit elvezet.

    Káritás elmosolyogta magát, és boldogan fordult oda Böskéhez.

    – Hallod, csak 500 léj métëre, aprópínz ez, mëgiri. Kezdhetnek is hozzá, aztán rëndëzzük majd vígesztivel.

    – Nana! – szólalt meg a csatornás ember megint. – Mi komoly vállalat vagyunk ám, puro. Ha köll, itt írja alá, s akkor mëg is lësz – és erre már elő is vett egy szerződéshez hasonló papírt a zsebéből, ezt odanyomta az öreg elé, majd egy tollat is adott a kezébe.

    – Hun köll? – kérdezte az öreg, s miután megmutatta neki a helyet, ahova a nevét kell írja és elolvasta a papírban megfogalmazott szöveget, alá is írta azt.

    Nem telt bele fél óra és már a régi csatorna a földön volt. Még megjelent három alak, kik a munkában segédkeztek, hogy mihamarabb meglegyen.

    Káritás ki-kinézett rájuk, még egy jó pohár borral is megkínálta a munkásokat. Az új csatorna pediglen gyorsan, egymás után méterről-méterre már ott is volt az eresz alatt.

    Szinte már be volt fejezve a munkálat, mikor megjelent Lajos, Káritás fia. A munkából jött meg, s már messziről észrevette, hogy a házuknak létrák vannak támasztva.

    Ahogy belépett a portára, érdeklődően, de aggódóan kérdezte az apját, hogy mi történik a ház körül.

    – Mi van itt, édesapám, mi történik? – és ámulva nézte az új csatornát a fiú is.

    Az öreg büszkén megállva előtte, mutatta a papírt, mit aláírt, s hogy micsoda jó üzletet kötött a mai nap.

    Lajos elmosolyogta magát egy pillanatra, de az csak egy pillanat volt. Akkor hirtelen a szíve hevesen verni kezdett és vérnyomása felszökött a magasba. Még szerencse, hogy életerős férfi volt, mert könnyen kaphatott volna szélütést is.

    – Apám! Maga vén lökött, mihaszna öreg marha! Mit csinált?! – kiáltott fel Lajos.

    Az öreg egy pillanatra mozdulatlan maradt, de aztán mérges szemekkel, mintha kérdezni akarna mimikából, nézett vissza a fiára.

    – Nézze már, egy méter 500 lej – kiáltott fel a fiú újból.

    – Na és, annyit mëgir, te mihaszna. A nyugdíjam mëgvan nígymillió te – vágott vissza Káritás.

    – A maga nyugdíja csak 400 lej, papa. A múlt héten levágták a nullákat. Most már csak ez az új pénz van érvényben!- ordított Lajos.

    Megvakarta az öreg a fejét. Igaza volt a fiúnak. Na de ott van még kint az utcán a csatornás, és erre gondolva gyors léptekkel siettek ki mind a ketten.

    – Hajja kend é!? Ez a pínz, amit ki köll fizëssek. Ez új pínz-é?

    A csatornás megpödörte a bajuszát, majd a létra tetejéről csak legyintve válaszolt. De azt is csak úgy háttal.

    – Hát ez a pínz tudja kend, a loveta, ami most érvényben vala. Tudja ezt maga is…

    Mérges lett az öreg Káritás. Odaugrott a létra alá, egy hirtelen mozdulattal megfogva, elkezdte rázni azt. Esne lë ez a rabló és törné ki a nyakát – gondolta magában. – Így béhúzzanak a csűbe, mikor még a fogságba së tudtak bécsapni engëm sëhun.

    – Azonna’ hagyják abba, szëdjík lë és vigyík e a vasukat! – ordította.

    De ezt már nem nézték jó szemmel a munkások sem, és sorban mind-mind leugráltak az öreg elé.

    Gyorsan lejött a nagybajuszú is, hogy lássa, mi a gond.

    –  Bëstë lë, há mingyár bé van fejezve, bácsi – szólt nyugodt hangon.

    – Szëdjítëk lë most, nem köll – szólt vissza az öreg, idegesen. Szemei egyre jobban kidülledtek, álla reszketett beszéd közben.

    – Hát pedig ezt már ki köll fizetni, puro. Há tecinez, ha nem – mondta mérgesen a csatornás főnök, de úgy, hogy még a pocakja is belerezdült.

    Idegességében az öreg majd szívszélütést kapott, de ekkora már megérkezett Lajos is a rendőrrel. Észre sem vette senki, hogy az imént eltűnt, s ahelyett, hogy veszekedjen, inkább a törvényre bízta magát. De hiába a törvény, a papíron rajta volt az öreg aláírása. Amit be is ismert, és abba bele volt foglalva, hogy a munkát ki kell fizetni. Hivatalos szerződésnek nézett ki. Persze az udvarban köttetett, de már a munka szinte megvolt.

    A rendőr nem volt mit tegyen, a csatornásnak adott igazat. Az egyezség az egyezség.

    Így aztán a Nemeslaki-család kifizette a munkálat nagyját. Azért a nagyját, mert ennyi pénz volt a kasszában. A maradékot meg szalonnában adták oda. Jó volt az is a nagybajuszos csatornásnak.

    A házon most új csatorna van, csak egy méter hiányzik belőle, mert arra már nem volt idő, hogy befejezzék. De az árából, amit erre fizettek, jutott még volna a fél utcának is. Azóta nem járt erre a nagybajuszos, hisz van elég hely még az országban, ahol köll a csatorna. Ahol meg nem köll, ott lecsepeg a víz a földre.

Thököly Vajk