„Én a keresztyén közösség erejében látom azt, ami megfogja a fiatalokat”

Interjú Vékony Rolanddal, a Krasznai Református Gyülekezet új lelkipásztorával

Mindig nehéz dolga van egy lel­késznek, ha új gyülekezetbe kerül, főleg akkor, ha ez a gyülekezet pár ezer fős lelket számol. Elvárások és feladatok hada várt Vékony Rolandra, a nagybányai születésű lelkipásztorra és családjára, ennek ellenére úgy érzi, a krasznai gyülekezet nagyon várta és befogadta őt az elmúlt hetekben.

– Hogyan lépett be Isten az életébe? / Hogyan indult a kapcsolata Istennel?
– Ez tulajdonképpen a gyerekkoromra vezethető vissza. Édesanyám mesélte, hogy mindig azért imádkozott, hogy a gyermekei istenhívő, jólelkű emberek legyenek, de igazán az A­rad-Mosóczi Református Gyülekezet gyerektáborai voltak rám hatással, ahova először gyerekként, később már tinédzserként is rendszeresen visszajártam. Első alkalommal a bátyámmal ketten voltunk egy ilyen rendezvényen, akkor a legkisebbek csapatát erősítettük. Olyan hatás ért bennünket, egy olyan, jó értelemben vett fordított világgal találkoztunk, ami teljesen megváltoztatott minket. Az egészben az volt a legmeglepőbb, hogy miután haza­jöttünk, a testvéremmel egyáltalán nem veszekedtünk, nem verekedtünk, még a szüleink is elcsodálkoztak azon, mennyi­re mások vagyunk. Gyerekként nem tudtuk megfogalmazni, mit jelent ez, de a hitéletünkben egy elég sarkala­tos pontnak számított. Emlékszem, akkor megfogadtam, hogy délelőtt és délután is eljárok templomba. Addig is jártam, persze, de sokkal ritkábban.

Később az ifitáborok során éreztem meg igazán a keresztyén élet ízét. A leginkább az hatott meg ezeken az alkalmakon, hogy a táborlakók mennyi­re tudják szeretni egymást, ezzel pedig egy csodálatos krisztusi fény áradt ki belőlük. Akkor eldöntöttem, hogy ennek én is a részese szeretnék lenni.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy teológiára szeretne felvételizni?
– Nyolcadikos koromban jött egy i­­lyen gondolat, de azt hamar el is ve­tettem magamban. Egy részem történelemmel szeretett volna foglalkozni, de volt olyan időszak, amikor rendőrként is elképzeltem magamat. Tizenkettedikben aztán elkapott egy bizonytalanság, hogy talán mégsem ez az az út, amit nekem rendeltek ki, ezzel egyidőben pedig újra feljött bennem a teológia gondolata. Érettségi előtt márciusban édes­apám azt mondta, hogy fiam, feltétlenül el kell döntened, hogy mit szeretnél, és arra kell tanulnod, ez pedig elindított a fejemben egy folyamatot, ami elhatároztatta bennem, hogy a teológia az én utam. Istentől is jött a megerősítés, amikor a 2Királyok 4:29-ből ez az ige került elém: „Övezd fel derekadat, vedd kezedbe a boto­mat, és menj el! Ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és ha valaki neked köszön, ne válaszolj! Tedd a botomat a fiú arcára!” Az ige arról győzött meg, hogy el kell indulni azon az úton, amelyet Isten szánt nekem. Akkor már tudtam, hogy a Bibliában bot Isten jelenlétét jelenti. Az Úr üzenete egyértelmű volt: hirdesd, hogy én jelen vagyok közöttük. Úgy gondolom, mindannyian egy fejlődésen megyünk át, még a hitéletünkben is, így amikor bejutottam a teológiára, végre elkapott az az érzés, hogy igen, én ezt akarom csinálni, és jó akarok benne lenni.

– Milyen volt az egyetem elvégzése után munkába állni?
– Nem voltam segédlelkészként beosztva egy viszonylag nagyobb gyülekezetben szolgáló principális lel­kész mellé, mint a velem egyidős lel­készek, hanem egyből kikerültem egy kisebb gyülekezetbe, Apahegyre, ami szülővárosomtól, Nagybányától 30 km-re fekszik Szatmár irányában. Könnye­dén beilleszkedtünk a feleségemmel az ottani közösségbe, úgy érzem, a fiatalság erejével kezdtük el a szolgálatot. Érdekes volt a saját bőrünkön tapasztalni, hogy az emberek mennyire örülnek a lelkipásztornak, annak, hogy van, aki foglalkozzon a gyermekekkel, a fiatalokkal, és nem csak. Úgy tartják, egy kis gyülekezetben csendes a lelkész élete, mi viszont pont az ellenkezőjét tapasztaltuk; szinte minden napra jutott valamilyen program. Feleségem orgonálni tanította a gyermekeket, volt egy hegedűs kislánya is, én pedig két gitárcsoportot is vezettem. Isten hatalmas Lelkének hála, az alig 130 fős gyü­lekezetben, ahol alig-alig vannak fia­talok, sikerült egy tíz-tizenöt tagból álló ifjúsági csoportot is kialakítani, emellett a feleségem egy kórust is elindított és vezetett. Gyönyörű négy év és négy hónapot tudhatunk magunk mögött, tele lendülettel és eseményekkel.

Tulajdonképpen egyikünk sem gondolta volna, hogy ettől a közösségtől mi hamar meg fogunk válni, nagyon sok tervünk volt. Az utóbbi két évben teljesen lefoglalt minket a gyülekezeti ház építése, amin önerőből kezdtünk el dolgozni, és ilyen-olyan segítségekkel nemrégiben be is fejeztük. Isten csodálatos módon vezetett bennünket ebben is.

– Milyen érzés volt eljönni?
– December egy hatalmas megpróbáltatás volt számunkra, nemcsak az ünnepre való készülődés miatt, hanem azért is, mert tudtuk, hogy az új év kezdetével mi is költözni fogunk. Nagyon nehéz volt az elszakadás, a gyülekezet sem bírta ki sírás nélkül a búcsúistentiszteletet, de ugyanúgy én sem, pedig megfogadtam, hogy erős leszek. Értékes kapcsolatok és kötelékek alakultak ki ott, amitől nehéz egyik pillanatról a másikra megválni.

Azt viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a jövő érdekében a lelkipásztornak el kell tudnia varrni a régi szálakat. Az ottani közösségnek sem tenne jót, hogy a távozásom után nem hagynám békén őket. Sok olyan eset van, hogy a távozó, gyülekezetet váltó, vagy épp nyugdíjba vonuló lelkész ezt nem tudja megtenni, ebből pedig számtalan konfliktus adódhat.

– Lassan két hete költöztek ide a családjával. Milyen az új közösség?
– Erre a kérdésre egyelőre nehéz válaszolnom, mert nagyon sok az új dolog, és még nem ismerem a közösséget. A kezdet viszont jónak ígérkezett: nagyon sokat jelentett számunkra az, ahogyan az emberek vártak és fogadtak bennünket. Szinte senkit nem ismertünk innen, most már ez kezd megváltozni. Amikor egy kis közösségben végigmész az utcán, szinte mindenkit ismersz, aki szembejön veled, ezt viszont itt, Krasznán még nem mondhatjuk el. Úgy érzem, a közösség nyitott volt az érkezésünkre, vártak bennünket, és ez jó érzéssel tölt el. Ebben különösen sokat segít szolgatársam, Bogdán Szabolcs – János és családja, akik nagy szeretettel viszonyulnak hozzánk. Számomra nagyon sokat jelent, hogy a szolgálat terhét nem egyedül, hanem együtt hordozzuk.

– Ön szerint mi lehet a kulcsa annak, hogy a frissen konfirmált fiatalok ne hagyják el a gyülekezetet?
– Van igazság abban a mondásban, miszerint a világ ereje hatalmas, a lel­kész, vagy bármelyik másik egyházi szolgálattévő bárhogy is próbálja, nagyon nehezen tudja felvenni ezzel a harcot. A mai világban nagyon sok lehetősége van a fiatalnak, ami nem feltétlen gond, mert szükség van a szocializálódásra, arra, hogy emberekkel találkozzunk. Amiben én a problémát látom a mai egyházban, az az, hogy nem kezeljük közösségként a kátésokat, megtartjuk a felkészítőket, mint egy iskolai tanórát, minden rendben van, de úgy előtte, mint a konfirmáció után is azt a közösséget közösségként kellene kezelni, úgy, hogy akár kirándulásokat, vagy egyéb közös programokat kell nekik szervezni. Én a keresztyén közösség erejében látom azt, ami megfogja a fia­talokat. Ez nem azt jelenit, hogy bármit tehetünk vagy mondunk egyházként, csak közösség legyen, hanem meg kell érezzék a fiatalok is azt a lendületes ifjúsági keresztény közösséget, aminek hatása lehet életükre. Egy igazán fontos megtartó erővé válhat számukra ez a tapasztalat. Úgy gondolom azonban, hogy a sok energiabefektetésen és emberi törekvésen túl a legfontosabb itt is Isten Igéje. Minden, amit a fiataloknak szervezünk, efelé kell, hogy irányítsa őket.

– Milyen tervei vannak az új gyülekezetben?
– Amikor jövőbeni tervekről van szó, sokszor beleesünk abba a hibába, hogy elkezdünk ígérgetni. Sokszor ezt azért tesszük, mert nyomás alatt vagyunk, és az emberek valamit elvárnak a lelkipásztortól, hogy ezt kell tenni, meg azt kell tenni, emiatt létrejöhet egy megfelelési kényszer, ami könnyen vakvágányra vezethet egy lelkészt. Sokminden függ a lelkipásztor hozzáállásától is, de attól is, hogy amit ő kezdeményez, arra mennyire nyitott a közösség. Hiába vannak álmai és céljai, ha azt látja, hogy egyszerűen nem kapható rá akár a fiatalság, akár az idősebb generáció. Néhány ifjúsági alkalom után azonban én úgy látom, hogy a fiatalok nyitottak velem szemben, és ebből a szempontból örülök, hogy nem egy passzív közösségbe kerültünk. Ugyanez mondható el a gyülekezet vezetőségéről, alkalmazottairól, a presbitériumról. Bízom az alázatos, de mégis eredményes és gyümölcsöző együttműködésünkben!

Kabai Krisztina