Elballagott a ZRWK két nyolcadikos osztálya

A Zilahi Református Wesselényi Kollégium nyolcadik osztályos tanulói búcsúztak el pénteken egykori tanáraiktól, társaiktól, hogy fordulóponthoz érve, átlépve az általános iskola küszöbét a középiskola fele vegyék az irányt. Néhány nap múlva megteszik életük első nagy felelőségteljes döntését: választanak, hogyan legyen tovább, ősztől hol és melyik szakon folytassák további tanulmányaikat. Elrepült az elmúlt kilenc év, a ballagók örömmel tekintettek a jövő felé, és meghatódva búcsúztak egymástól, tanáraiktól, bár remélhetőleg, minél többen maradnak hűek egykori iskolájukhoz, és a „Refiben” tanulnak tovább.

A nyolcadikosok ballagása ünnepi istentisztelettel kezdődött a Zilahi Református Belvárosi Templomban, ahol igét hirdetett Szász Bálint Róbert esperes, felszólítva a ballagók és a jelenlévők figyelmét: mérjék fel jól, mire van valójában szükségük, mert az ember sok esetben ezt nem látja jól. Azért kell imádkozni, hogy a tisztánlátás megadassék, mert veszélyes lehet, ha mindent megkapunk, amit kérünk, és nem tudjuk, hol van az elég. Csatornákká kell legyünk, ami a forráshoz, a mennyei Atyához kapcsolódik. Amit tőle kapunk, azt tovább kell adni, mert Isten mindazzal megajándékoz, ami javunkra válik. Most az egyik legnagyobb kérés, hogy sikerüljön a vizsga, a ballagók megtalálják saját útjukat, és sikeres legyen a felvételi. Mindezek mellett oda kell figyelni az alkotások szerzőire, az ajándékozóra. Krisztus kell lakjon mindenki szívében, hiszen az ajándékozó több az ajándéknál, ezért Istennel kell beteljen a szív, aki mindannyiunk kezét fogja.

A köszöntések után Bara Lajos iskolaigazgató ünnepi beszédében, a ballagóknak üzenve kiemelte: „Tudnod kell, hogy csak akkor leszel boldog, és akkor lesznek biztonságban a gondosan összegyűjtött kincseid, ha azokat az Isten útmutatásával és áldásával szerzed, és az Ő dicsőségére használod. Vigyázzatok azért a kincsgyűjtéssel, mert ahol a ti kincsetek, ott lesz a ti szívetek is. Minden féltett dolognál jobban őrizzétek meg szíveiteket, mert abból indul ki minden élet.” Az eltöltött közös évek közös emlékek maradnak, nem lehet kitörölni őket, mert determináló évek voltak. Nemcsak az elballagó diákokban, hanem a pedagógusokban is mély nyomokat hagytak. Végezetül egy tanmesét, és annak tanulságát helyezte el a ballagók batyujába, kiemelve: A tudás és a maradandó kincs olyan, mint a kavics. Első ránézésre értéktelen, gyűjteni fáradtságos, minél több van belőle annál nehezebb cipelni, de annál könnyebb elhagyni. A nyolc év során az iskola volt a „kavicsmező”, és a tanároktól, lelkészektől kapták a kavicsokat. Sokaktól sokféleképpen. „Ti pedig – valljuk be – olykor furcsa „kő-gyűjtők” voltatok. Sokszor ellenálltatok, míg mások szenvedélyesen gyűjtögettek. Néha egymást hátráltátok a gyűjtögetésben. A rátok bízott köveknek nem mindig voltatok jó gazdái. Azt azonban nem tudhattátok, hogy a tudás és az istenismeret nem közönséges kavics, épp ellenkezőleg: nagyon is különleges. Mikor az ember már sokáig birtokolta, egyszer csak: gyémánttá válik. Értékes lesz, sőt felbecsülhetetlen értékű. Mikor ez bekövetkezik, a jóslat is beteljesül, ahogy a történetben is beteljesült. A gyémántokra rácsodálkozó emberek boldogok voltak, mert fáradtságuk nem volt hiábavaló, és bánták, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot” – fogalmazott az igazgató, azt kívánva, hogy az összegyűjtött köveket jól használják fel, és építkezzenek belőle. Ki utat, ki falat, házat és hazát. Használják fel jól az időt, ami előttük áll, és bárhova sodorja őket a sors, állják meg a helyüket és érjék el a céljaikat. Zárásul sikeres vizsgát kívánt a ballagóknak.

Az ünnepi beszéd után a hetedikes diákok búcsúztak a nyolcadikosoktól, majd az iskola kulcsának átadását követően a ballagók köszöntek el, és köszönték meg a tanárok fáradságos, türelmes munkáját. A két osztályfőnök, Bányai Renáta Erzsébet és Muresan István elérzékenyülve búcsúzott a diákseregtől, mondván, a sok közös emléket, kirándulást, rendezvényeket, felkészítőket, beszélgetéseket mindvégig megőrzik, és kellemesen gondolnak rá.

K.M.