…de nem volt szürke

…valahol egy erdélyi falucskában történt egyszer…

Sokszor volt, történt, s lesz is még, akinek lova van, az kiköti a kertjébe, hogy legeljen a kövér lucernából. De olyat, mi a Bíró Kálmán lovával történt… hát olyat még amenten nem lehetett látni, se hallani.

Mivel harangozó volt Kálmán, jobban mondva hivatásos harangozó, ezért kötelességből minden reggel 7.30-kor már a toronyban volt, hogy meghúzza a harangot. De soha nem egyedül ment, vitte a lovát is. Aztán míg húzta, a lovat kikötötte a templom melletti kertbe, hadd legeljen a sírok között, no meg a sírokon. „Legalább nem kell kaszálni a gazt”- gondolta. Minden nap arrább-arrább kötötte a lovat, s így a templomkert megtisztult a burjánzó növényzettől. Persze az igaz, hogy minden öt méterben volt egy tál lócitrom, és bűzös szag áradt innen-onnan, de a fő, hogy nem volt gaz.

A ló után általában csak estére ment, amikor be kellett vinni az ólba. Persze, volt mikor már a déli harangozásnál elvitte, de akkor valami munkálat volt a ház körül.

Egy nap aztán, mikor a lova után ment, nem volt mit hazahajtania. Nézett is Kálmán százfele, jött, ment a templom körül, körbejárva a temetőt vagy háromszor.

A közeli házakba bekopogva kérdezősködött: – nem-e látta valaki az ő szeretett paciját, a Matyit? -, de senki sem látott semmit.

– Micsoda dolog ez, biztosan ellopták, hisz ki volt kötve lánccal. Nem mehetett el magától – kesergett magában.

Bánatában és hirtelen hevében először a paphoz szaladt, mivel az volt a munkaadója. Megaztán a reggeli pálinka is ott került a gyomorba. Panaszát is bármikor itt tudta elmondani a legjobban.

Úgy is tett most is, keseregve mondta a baját:

– Nincs meg a ló tiszteletes úr, ekkora kár nem ért azóta, mióta a szilváskádam eltört még három ével ezelőtt, – hajtogatta a legalább századjára mesélt balesetét.

Az is úgy tört el, hogy egy figyelmetlen szomszéd, mikor hozzá jött, véletlenül eldöntött egy felállított gerendát, ami aztán nekivágódott a kádnak és az elhasadt. Még ha csak a kád hasadt volna el, az nem is lett volna olyan nagy baj. De tele volt, az volt a nagy fájdalom. Telis tele volt éppen összeérésben lévő szilvacefrével, s a kár… az felbecsülhetetlen lett így.

De most a Matyi… a Matyi, aki már legalább hét éve húzza az igát neki, nincs meg.

Persze a papot is emberből faragták, ezért ima helyett ellátta Kálmánt tanáccsal.

– Ha ellopták, akkor biztosan piacra fog kerülni valahol, ezért most minden állatpiacon ott kell lenni, és figyelni kell. Na de, hogy biztos legyen a ló megkerülése, keressen egy fényképet a lóról, ha van, és vigye magával a piacra. Na meg a rendőrt is.

– Huuuuuu, a rendőr az nem fog jönni – gondolta magában Kálmán. De hála a mi jó papunknak azt is elrendezte, hogy a rendőr is ott legyen a háta mögött.

Kettőt kellett aludni, míg eljött a nagyvásár napja. Ott aztán minden volt, mi szem-szájnak ingere. Vattacukor, mézeskalács, dinnye, narancs, de még miccs is. Amit csak itt árultak, szerte az országban, s máshelyt nem is tudták, hogy mi az. De ezek a földi dolgok nem érdekelték Kálmánt. Inkább az állatkereskedés térfelére kutyagolt, hogy lássa, a Matyi ott lesz-e valahol?

Volt ott ló minden mennyiségben, fekete, fehér, vörös, de olyan daliás szürke, mint a Matyi, nem volt egy sem. Mintha egy fekete olyan lett volna, de nem, nem az volt. Pedig olyan volt.

A jobb patáján ugyanolyan törött volt a patkó, mint a Matyién, de nem volt szürke. Még az oldalán is látszottak a bordák és a nyakát is ugyanúgy oldalra tartotta, mint a gazdája, de nem lehetett az. Kálmán még a rendőrt is odahívta, hogy távolabbról nézze meg a lovat, s még a fényképet is a kezébe nyomta, hogy hasonlítsa össze, de hiába. A rendőr is csak ezt mondogatta: – Ez nem szürke, ez fekete.

  Hát így telt el a piac és a Matyi nem volt ott.

Bánatosan ment haza Kálmán, és bánatát már másnap a papnál pálinkába folytotta. Még a harangot is oly nehézkesen húzta, hogy vele együtt sírt a hangja, a nagy rézöntvénynek is.

Aztán egy-két nap múlva, ahogy éppen a déli harangozásból jött, egyszer csak meglátta…, de nem lehetett az, „ez sem volt szürke.” Olyan volt és úgy is lépett, mint a Matyi, de nem volt szürke. Fekete volt. Azért odalépve megkérdezte a gazdától, hogy – Milyen idős a lova? s az el is mondta, hogy – Még csak most vettem tegnap egy kucsmás szlováktól, s elég olcsón jutottam hozzá.

– Szép ló – gondolta Kálmán, de hiába hasonlított a Matyira, nem volt szürke.

Belenyugodva a fájdalmába elindult hazafele Kálmán. Előtte mendegélt jó ötven méterrel a fekete ló is, szekeret húzva. Már-már szinte hazaért, mikor látja, hogy a ló mintha az ő hídjára akarna befordulni magától, persze a deszkán ülő kocsis egyből elhúzta a gyeplő száját s nem engedte a kapu fele a lovat. Nagyot ordítva rácsapott a pacira az ostorával.

– Gyí te, az anyád mindenit! – aztán indult is a ló futtában.

– Olyan, mint a Matyi… olyan… – kesergett Kálmán. – De csak nem az, ez nem szürke ló, ez fekete.

Másnap kíméletlenül meleg lett. A déli harangozást követően le is csúszott jó pár pohár bor az egyház pincéjében. Aztán elindult haza a harangozó, mikor megint szembe jött a fekete lovas kocsis.

– Nézze már harangozó úr – szólt neki oda a lovat hajtó gazda. – Ez a szlovák engem jól becsapott. Nem tudom, milyen betegsége van ennek a lónak, de ahogy verejtékezik, az izzadsága mindent megfog. Kálmán végighúzta a tenyerét a lovon, s az ám, fekete lett a tenyere.

– Azt a réz fa… kárász mindenit. Na de ilyet! – Csodálkozva nézte mind a két ember a lovat, hogy mi történik vele. Akkor jött rá Kálmán az aljasságra.

– Hát ez a Matyi! Ez be van festve valamiféle szerrel! Megismerem ezer közül is! Jól becsapták uraságodat – mondta gúnyolódva Kálmán a kocsisnak, elfelejtve azt, hogy ő is ott állt a ló mellett a piacon a rendőrrel, s nem ismerte meg.

– A szlovák befestette a lovat! Huuuu! – Csak úgy toporzékolt a kocsis, de nem engedte, hogy Kálmán elvigye azt.

Most aztán lett bonyodalom, kié a ló? Persze, az új gazda nem adta vissza, mert ő kifizette és még papírja is volt róla. A ló pedig a Kálmáné, és ezt mindenki tudta, de neki nem volt papírja róla. Igazságot itt csakis a pap tehet vagy a rendőr.

Két nap telt el, míg megszületett az igazságos elhatározás. Mivel a szlovák embert nem találták sehol, hogy megtérítse a ló árát, „ezért mind a két embert illeti a ló. A régi gazdát is, és az újat is. Így hát a ló Kálmánnál maradhat nyáron és ősszel”, – mert a templomkertben nagy szükség van rá. „Télen meg tavasszal az új gazdánál lesz”, – mivel így a rendőrnek tudja hordani a fát az új társtulajdonos. 

Nem tetszett ez a döntés egyik gazdának sem. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy új határozatra van szükség. „Olyan határozatra, mely eldönti, hogy kié legyen a ló egyszer s mindenkorra!”

Kicsit a pap is és a rendőr is akadékoskodva fogadta az újonnan benyújtott kérelmet, de nem volt mit tenni, dönteni kellett.

De addig, mivel mind a ketten akarták a lovat, egyiknél sem lehetett.

Ezért azt elvitte a rendőr a falu melletti tanyára.

Eltelt vagy öt nap, mire a döntés újból megszületett. Izgatottan várta már az egész falu az igazság óráját, amely így lett meghatározva: „Hogy mind a két ember jól járjon, a lovat el kell adni, és az árából mivel két lóra nem futja, vesznek két szamarat, mert a Matyi is szürke volt. Persze a pap is és a rendőr is jelen kell hogy legyen a megvételkor. Nehogy gondok adódjanak. A határozat végleges és megtámadhatatlan, punktum.”

Így is lett. Ha tetszett, ha nem, a Matyit elvitte egy olasz a vágóhídra, majd valahonnan hozott két szamarat. Az egyik még ma is a templomkertben rágja a gazt és várja a szamarát. Míg a másik, a rendőr udvarába hordja befele a fát, meg kifele a hamut, maga után húzva egy szamarat. 

Kacagva emlegették az emberek a határozat első szavait mindig, mikor szóba került: „Hogy mind a két ember jól járjon…” azaz a pap, és a rendőr…

Thököly Vajk