„Bár háború van és légiriadó, a helybéliek terveznek és dolgoznak”

Múlt csütörtökön a kora reggeli órákban újabb három, adományokkal felpakolt kisbusz indult a kárpátaljai Visk településre. Ezúttal a szilágysági Zsobok német testvértelepülései, Murr, Erdmannhausen és Freiberg segélyszállítmányát vitték a határon túlra, ahol a helyi magyar közösség örömmel és hálával fogadta a szilágysági küldötteket.

A háború nemcsak a menekülteket, a helyi lakosokat is érinti, ők is megérzik annak súlyát. Néhány nap alatt drasztikusan emelkedtek az árak, üzemanyaghiány van, ezért az adomány nagy segítség számukra – mondta a zsoboki Gál-Máté István, Váralmás polgármestere.

Napról napra nehezebb a helyzet

Kevés a nyugdíj, az átlagnyugdíj 300 lej körüli, a háború óta az árak elindultak felfele, és sok a rászoruló. Csak néhány töltőállomásnál lehet gázolajat találni, ezért hatalmas sorok kígyóznak a benzinkutak előtt. „Az ingázók most nem ingáznak, otthonról dolgoznak, ha tudnak. Nem egyszerű, de hozzá vagyunk szoktatva az ilyen helyzetekhez, ezért mi mindig a megoldásokat keressük, és alkalmazkodunk” – tudtuk meg a helybéliektől.

Becske Adrienn 16 évet élt Budapesten, aztán hazatért Viskre, mert itt érzi otthon magát, s mint mondta, amíg a területüket nem bombázzák, biztonságban vannak. Élik a mindennapokat, tevékenykednek. A helybéliek építkeznek, utakat javítanak, kertészkednek, a holnapot tervezik. „Nem állt le az élet, megjavítják a kátyús utakat, a markolóautó tisztítja az árkokat, felszedték a kockakövet, tereprendezés van. A parkban kicserélték a padokat, s bár abszurd a helyzet, mert háború van és légiriadó, a helybéliek terveznek és dolgoznak” – mondta.

Aki el akart menni, elment a háború első napjaiban, a gazdasági kilátástalanság miatt – mesélik a helybéliek. „A férfiak zöme amúgy sem dolgozott itthon, Magyarországon, Németországban, Csehországban voltak, havonta jártak haza. Most a család kiment hozzájuk. Itt jelenléti oktatás nincs, ebben az évben három napot tanultak az iskolában a gyermekek. Januárban nem tanulnak az ünnepek miatt, aztán jön a vírusszezon, akkor azért nem, aztán nincs gáz, fűtés. Az online oktatás messze áll a romániaitól. A gyermekek nem jelentkeznek be, akik kimentek külföldre, nem foglalkoznak vele, nincs könyvük, mert nem az volt az első, hogy a könyvet vigyék magukkal a háborús helyzet elől menekülve. Nincs szankció, a tanárok eszköztelenek, ott kell ülniük akkor is, ha senki nem jelentkezik be, mert ilyen is megtörtént. Nem buktatnak, és harmadik éve ez a helyzet. Előbb a koronavírus, most a háború” – ecsetelte egy viski anyuka.

A demográfiai átrendeződés viszont egyre nagyobb méreteket kezd ölteni. Több ezer a bevándorló, a magyarság egy része pedig elment. Ha munkát találnak külföldön, és elintézik a szükséges iratokat, valószínű, nem térnek vissza.

Közel száz menekült az egykori kórházban

Több mint ötezer menekült érkezett a községbe a háború óta. Sokan rokonoknál laknak, mások ellátják magukat, de 100-120 fő a menekültszállón, a régi, bezárt kórházban kapott menedéket. Az épületben nem volt sem víz, sem fürdőszoba, mindent az elmúlt hetekben alakítottak ki. Ottlétünkkor a gyermekeknek szabadtéri foglalkozást tartottak, néhányan kézműveskedtek, mások önfeledten játszodtak a kórház előtti parkban, örültek a jó időnek, a közös együttlétnek.

Az épület előterében három „mindenki babakocsija” áll. Az használja, akinek szüksége van rá, és azt, amelyik aznap szabad. Nincs enyém, tiéd, az épületben minden közös. A folyósón sok helyen már hiányzik a padlócsempe, a falról jön le a vakolat. A nyitott teret, ahol egykoron társalgó lehetett, játékszobává alakították, játékokkal, televízióval. A sötét, szűk folyosó különösen szokatlan, negatív érzést keltett, a szoba látványa letaglózó volt. Az egykori kórterem zsúfolásig tele a legszükségesebbekkel: egy kisasztal és hat vas-, illetve fakeretes ágy.

Két idős hölgy volt a szobában, az egyik zoknikat kötött. Mint mondta, a katonáknak készíti, ő így akar segíteni. Elmesélte, szobatársai más-más helyről érkeztek, volt, aki Kijevből, Mariupolból, mindannyian háborús övezetből. A folyósón egy középkorú hölgy jött hozzánk, akinek a velünk lévő helybéli elmondta, adományokat hoztunk, majd megkérdezte, mire van szüksége. Könnyes szemmel csak annyit válaszolt: „haza akarok menni”. Aztán magunk mögött hagytuk az épületet, kis ideig még hallottuk a gyermekek zsivaját, az ott látottak viszont örökre megmaradtak emlékünkben…

A kárpátaljai helyzetről részletesen a https://maszol.ro/kulfold/Bar-haboru-van-es-legiriado-a-helybeliek-terveznek-es-dolgoznak honlapon és a Szilágyság hetilapban olvashatnak.