Amerre én járok. Citeraleckék a zilahi Csuprosok citerásainak

Nemrég (2021.október 8-án) látott nyomdafestéket a zilahi Caiete Silvane kiadónál, a Szilágy Megyei Művelődési Központ támogatásával, a mintegy 80 citeraleckét tartalmazó, közel száz oldalas módszertani eligazító, Amerre én járok címmel, Gáspár Enikő és Gáspár Attila szerkesztésében. A címet egy Bartók Béla által 1906-ban Békésgyulán gyűjtött népdalból kölcsönöztük, ezzel is tisztelegve népdalgyűjtéseink tudományos megalapozója előtt, jelezve hogy ezt a hagyományt magunkénak ismerjük és folytatjuk a mai Szilágyságban is, hozzátéve a közelmúltban itt gyűjtött értékes népdalainkat.

A leckéket nagyjából hatévnyi citeraoktatás anyagából válogattuk, a legegyszerűbb alapismeretektől el egészen a kétszólamú népdal- és zsoltár-biciniumokig. A biciniumok, a XVI. században fogant kettős énekek. A svájci születésű Ludwig Senfl (1490-1543), és az olasz Orlando di Lasso (1532-1594) voltak akkori mesterei. A műfajt Kodály Zoltán, (1882-1967) keltette új életre a XX. században, a négy kötetes, zenét tanuló gyerekek számára, a Bicinia Hungarica sorozatában.

A kötet Előszó-jában Gáspár Enikő lényegre törően összefoglalja a magyar népi citera történetét, kialakulásának előzményeit, fejlődését napjainkig. A mai citera ősei az ún. vályú-citerák voltak, amelyek alulnézetből egy vályúhoz hasonlítottak, általában egy kivájt fatörzsből készült a hangszer hangszekrénye. Ennek hasonló változatai sok népnél ismertek voltak. Az indiai kultúrában vina-nak, a japánok koto-citerának, a kínaiak khin-citerának nevezték. Az európai népeknél is megjelentek a citera ősei, a franciák epinett-nek nevezték, a norvégok a langleik-et pengették, a svédek pedig hummel-nek hívták.

A XIX. században az európai kultúrában több új hangszer született, a régebbieket pedig látványosan megújították, tovább fejlesztették. Elég ezirányban csak a vadászkürtre, a klarinétra, a Wagner-tubára, meg a tárogatóra és a cimbalomra gondolnunk. Előbbiek német földön újultak meg, az utóbbi kettő pedig a budapesti hangszergyárakban születtek meg és váltak rövid időn belül nagyon ismertekké, népszerűekké.  Ezekben a budapesti hangszergyárakban számos új népi hangszer is született, gondoljunk itt  

a tambura („tök-citera”) családra, (amit már Arany János is pengetett idősebb korában), a brácsa-tamburára, bőgő-tamburára, amelyek a vajdasági népi együttesek elmaradhatatlan kedvencei lettek napjainkig. (Napjainkban Vörös Róbert és tambura-együttese játszik eredeti vajdasági magyar népzenét.)

Az osztrákok is sok új hangszert és népi hangszert hoztak létre a klasszikus zene virágkorában, a XVIII-XIX. században, és ezek a hangszerek rövid időn belül szimfonikus zenekari szerepet is kaptak. Többek között ilyen az akkord-citera, a hárfa-citera és a koncertcitera. Utóbbit először ifj.Johann Strauss szólaltatta meg zenekarban, a Mesék a bécsi erdőből – Geschichten aus dem Wienerwald című keringőjében.

Citeraleckéinkben a legegyszerűbb gyermekdaloktól, mondókáktól indultunk ki és rámutattunk népdalaink formai és tartalmi gazdagságára, amelyek megfelelő tudásszintű tananyagot szolgáltatnak az óvodáskorú gyermekektől el egészen a serdülő és felnőtt korú hangszert tanulók számára. A tanítás alapját és többségét a magyar népdalok képezik (ez a mi zenei anyanyelvünk!), ezeknek formai, tartalmi sokszínűségének a megismerése figyelemre méltó népdalismeretet biztosít a mindenkori tanulónak. Magasabb fokon már bejönnek a genfi zsoltárok, a katolikus népénekek és szentek énekei, Bartók, Kodály, Bárdos Lajos kétszólamú művei.

A továbbiakban izelítőt kapunk Johann Crüger (1598-1662) berlini evangélikus orgonista és számos protestáns koráll szerzőjének művészetéből, Balassi Bálint (1554-1594), Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1556), Huszár Gál (1574), a kurucok Istenes-énekleiből, id.Victor János (1860-1937) és alulírott, meg más szerzők ide illő énekeiből is.

A magyar népi citera megújult, igazi lehetőségeinek felfedezője és népszerűsítője Pribojszky Mátyás (1931-2014) nemzetközi hírű citeraművész volt, akinek egyik lenagyobb jelentősége abban állott, hogy hangversenypódiumra emelte a hangszert világszerte. Maga számos magyar és klasszikus szerző művét alkalmazta a hangszerre és számos ország híres zeneszerzője dedikált számára műveket.

A kötet Ajánlásában pedig a munka gyakorlati hasznáról olvashatunk, arról az úttörő szerepéről, amely erdélyi elsőbbségéből fakad. Nagy szó lett volna, ha ez a módszertan egy-, két-, három évszázaddal korábban jelenik meg (a lehetőségek adva voltak, a hangszer diatonikus – félhang nélküli – elődje már létezett, a zenei anyanyelvünk talán még gazdagabb volt, mint napjainkban, csak még nem voltak rögzítve, leírva népdalaink, egyházi népénekeink, balladáink, hosszú lenne a sor, ha mindenre kitérnénk). Egészen biztosan mások lettek volna a dallamválogatás szempontjai is, de több Balassi-ének, több kvintváltó népdal, több az óta feledésbe merült népballada, népének, több kurucdal szerepelt volna benne. Ezt itt, most és így kell elfogadni, beépíteni a XXI. századi erdélyi magyar közművelődési életünkbe, gyermekeink, tanulóink magasabb szintű hangszer- és magyar zenei anyanyelvű oktatásába, megalapozva hagyományőrző és népi hagyományainkat tisztelő elkötelezettségünket.

Gáspár Attila