A zilahi rovásfeliratos Tuhutum emlékmű története (VI.) – Az Akadémia felháborodik és Bizottságot hoz létre
Fadrusz János megállapításának, hogy a rovásírás „még maig is él a magyar nép között és hibátlanul föntartja eleink ősi kulturáját”, sajnos nem mindenki örült, hiszen így veszélybe került az írástudatlan, nomád, nyershúst a lova hátáról evő, nyelvét a finnugorságtól elcsenő, besenyőktől a Kárpát-medencébe üldözött magyarság akadémiai teóriája. Az emlékmű avatás hatására ugyanis nagyon megnőtt régi írásunk iránti érdeklődés, sokan kezdtek rovásemlékek felkutatásába.
A lelkes hangulatot Tóth Béla újságíró (1857-1907) törte meg, aki az Akadémiáig futott árulkodva és vizsgálatot követelve a „nagy kavarodás, félrevezetett közönség, mesterségesen szított lelkesedés, szégyenletessé fajuló ügy” miatt. Ez a Tóth Béla már egy 1899-ben megjelent, Magyar ritkaságok c. sok tévedést tartalmazó könyvében is kirohant több rovásemlék ellen, hamisítványnak nevezve azokat. Különösen Somogyi Antalt bírálta, sületlenségnek nevezve a Somogyi által kiadott Régi magyar énekek-et, amely eredeti forrása volt a Tuhutum emlékműre vésett verseknek. Lázas állapotú elmeszüleménynek nevezi Somogyi egyik írását, halála után is gyalázva az 1848-49-es halálraítéltet.
Ez egyúttal a támadások gyökere, oka, hiszen a Habsburgok nem tűrhették, hogy egy általuk veszélyesnek és halálra ítélt embernek még elhunyta után is, bármilyen köze legyen az ünnepléshez. Az avatásra összegyűlt sok jó magyar ember lelkesedése is felszította amúgy is örökösen parázsló gyanakvásukat. A Tudományos Akadémia nyelvészettel foglalkozó részlege pedig kapva kapott a magyar ősiség elleni támadás lehetőségén.
Fadrusz, Király és Tar tevékenysége világossá tette, hogy a rovásírás él a magyar nép között és bizonyítja régi műveltségünket. Ez a tény úgy megrémítette az Akadémia főtitkárát, Szily Kálmán fizikust, hogy hivatalos bizottságot hozott létre bizonyítékok gyűjtésére és annak kivizsgálására, hogyan történhetett meg ilyesmi. A bizottság tagjai közé Fadrusz Jánost és Herman Ottó természettudóst is beválasztották, továbbá a következő akadémiai levelező tagokat: Szilády Áron törökös nyelvész, ifj. Szinnyei (Ferber) József finnugrista nyelvész, Katona Lajos néprajzkutató, Szilasi (Sonnenfeld) Móric finnugrista nyelvész. Először a Fadrusz János által a Szilágy hetilapban említett három bizonyítékot vizsgálták meg.
- Kozma Andor, aki Fadrusz János barátja volt, az 1900-ban elhunyt idős szolgálójukat említette, az eszes, jó humorú, de analfabéta Takács Évát. Mindent rovásírással jegyzett fel papírdarabokra (tehát mégsem volt analfabéta). A Bizottságnak viszont már azt írta Kozma Andor, hogy ezeket a cetliket nem tették el, így felmutatni nem tudja, sőt nem is volt az rovásírás, csak „rengeteg szapora ákombákom” (Akadémiai Jelentés – 7.old.)
- „Dánoson egy családi levéltár nagyon sok rovás írású dokumentumot őriz”, mondta egy huszár főhadnagy Fadrusznak. A család azonban a Bizottságnak már úgy nyilatkozott, hogy csak egy ilyen papír van, azt is egy névrokonuk gyártotta, tehát hamisítvány. (Akadémiai Jelentés – 8.old.)
- Egy másik huszár főhadnagy azt közölte Fadrusszal, hogy ő a rovás-írást mindig látta a pusztákon, pásztoroknál, bojtároknál, faragott fanyeleken. Szily Kálmán Herman Ottót kérte meg, hogy ismertesse, néprajzi kutatásai során találkozott-e ilyesmivel.
Herman Ottó azt írta e célra készült kis tanulmányában, hogy csak számrovást látott, betűrovást nem: „…én nem találtam semmiféle ősírású szövegeket beróva…a népies fazekasság edényein sem…és nincs tudomásom róla, hogy eleddig valaki a magyar ősfoglalkozások… bármi néven nevezendő tárgyain, ősbetűs szövegeket beírva talált volna.” (Akadémiai Jelentés – 14.old.)
Az első két esetben egyértelmű, hogy vagy a Bizottság szigorúan számonkérő viselkedésének hatására, vagy mert meg akarták őrizni régi, becses értékeiket, sem Kozma Andornak, sem a dánosi levéltár tulajdonosainak eszük ágában sem volt odaadni a rovásírásos szövegeket. Mint majd látni fogjuk Tar Mihály esetében, a Bizottság szinte bűnözőként kezelte a rovásírással kapcsolatba került polgárokat.
Hogy az általam is nagyra becsült Herman Ottó miért nyilatkozott ilyen furcsán, arra talán az lehet a magyarázat, hogy 14 éves gyermekként már jelentkezett az 1848-49-es forradalom katonájának, tehát a habsburgista hatóságok szemében mindvégig gyanús volt. Továbbá nem volt iskolában tanult szakember, és talán nem akarta, hogy a rovásírás felvállalása miatt egész addigi hatalmas és értékes munkásságát, tudományos eredményeit, nehezen kivívott tekintélyét a hivatalosságok tönkretegyék.
A Fischer Károly Antal, az 1889-ben megjelent A hún-magyar írás és annak fennmaradt emlékei c. nagyszerű és úttörő gyűjtemény szerzője is megtagadta a rovásírást „mielőtt a kakas megszólalt volna” (Máté, 26:70-74). A nagyhatalmú Szily Kálmán személyesen hallgatta ki és Fischer azt vallotta „ő sem látott ilyent soha.” Fischernek huszártisztként volt egy téves hadbírói elítélése, mely alól felmentették, talán ezzel zsarolták meg. Nagy szorgalmú, tehetséges ember volt, az első rovásírás gyűjteményt ő adta ki 1889-ben. Erdélybe, Svájcba utazott rovásírást keresni, saját költségén. A svájci hunok első leírója. Ő sem volt iskolában tanult szakember, talán azt remélte, ettől befogadják maguk közé. De még annyira sem, mint Herman Ottót. Kifizették azzal, amit az Akadémiai jelentésben írtak, hogy gyönyörű a rákospalotai rovásírás gyűjteménye. (Halála után ez a gyűjtemény eltűnt!) Sebestyén Gyula felhasználta adatait, könyvét, de csak lesajnálóan nyilatkozott róla.
Friedrich Klára