A zilahi rovásfeliratos Tuhutum emlékmű története – Ami nem fájt sem a korabeli lakájmédiának, sem az Akadémiának (IX)

Mivel Somogyi Antal, Király Pál, Fadrusz János, Tar Mihály a magyar rovásírást a szkíta-hun ősök becses hagyatékaként népszerűsítették, ez valóságos pánikot váltott ki az akadémiai nyelv és történettudomány egyes képviselőinél. Nézzük, hogy a sértő vélemények a rovásírásról okoztak-e náluk hasonló tüneteket:

Tizennégy évvel a szoboravatás előtt jelent meg Dr. Réthy László tanulmánya az Archaeologiai Értesítőben (1888), ennek a parádés eszmezavarnak a tartalma tömörítve: „Az írás, betű, könyv szavaink eredete török, volgai bolgár, kazár és szláv. A székely írás a héber rendszerre épült, a betűket azonban nem onnan, hanem a glagolita írást használó dalmátoktól és a román tutajosok tulajdonjegyeiből szedte össze a gyártója, aki egy 16 -17. századi székely teológus volt. Ez a mesterséges tákolás első tekintetre elárulja, hogy a székely írásnak semminemű történeti múltja nincsen.”

Hat évvel a szoboravatás előtt jelent meg Dr. Moldován Gergelynek A románság c. könyve. Ő sem adja alább Réthynél a magyarság sértegetésében: „A székely betűk tehát inkább romlott cyrill vagy glagolit írás, mint hun betűk. Kezdetben a román nép között divatozó ez írásjegyeket átvehették a székelyek, de mivel a magyar nyelv hangrendszere elütő a szlávétól, mivel minden hangra jegyet a szláv ABC-ben találni nem lehetett, idővel a magyar nyelv hangjainak megfelelő betűalakokról kellett gondoskodni, de az egyes hangoknak megfelelő jegyek is módosuláson mehettek át, így támadhatott aztán az a székely írás, a mely elterjedve semmi esetre sem volt általános, hanem a legszűkebb körre szorítkozott… Ezekből kitetszik, hogy jogosult azoknak föllépése, a kik tagadták a hun-székely írás létezését; a kik a székely jegyekben szláv betűkre ismertek.” (II. kötet Nagybecskerek 1896/382.)

E „tudományos” megállapítások, pontosabban a magyarság művelődéstörténeti kincsének gúnyolása után semmiféle akadémiai vizsgálatról, akadémiai levelező tagok csapatainak vidéki zarándoklatairól, főszolgabírói kivonulásról, Bizottságok alakulásáról nem tudunk, de hallgatott a nagy feljelentő, a korabeli lakájmédiát vezénylő főkarmester, Tóth Béla is.

Visszatérve a szoboravatás utáni időszakra, a Habsburgoknak elkötelezett Akadémia és a korabeli lakájmédia tovább folytatta lejárató tevékenységét, bár egyre kisebb közérdeklődés mellett. Többek között az Ethnographia néprajzi folyóiratban „Sz-ő” névjel mögé bújó ’szerkesztő’ ilyen módon nyilvánult meg: „A Karacsay codex szemérmetlen hamisítványai elkábították Fadruszt… ostobaságok… silányságok…” (1902/331.)

A Kincses Kalendáriom 1904-es kiadásában pedig egy népbutító cikkecskében a szintén névtelen szerző így ír arról a Somogyi Antalról, akit az 1851-es pesti vésztörvényszék halálra ítélt a forradalomban való részvétele miatt: „A versek, melyeket Fadrusz a Tuhutum emlékre fölvésetett nem ősmagyar irodalomtörténeti emlékek, hanem egy nem rég elhunyt íróembernek, valami Somogyinak az otromba hamisítványai…semmi nyoma sincs annak, hogy a magyar nép valahol még ismerné ezt a rovás-írást, – íly rovás írást is csak igen gyéren találtak…”

A lassan csituló csatazaj után a következő években Sebestyén Gyula tartotta fenn két könyvében is a hamisítás, csalás, Tar leszólása, Fadrusz lesajnálása hangulatot. Tar Mihályt Thomsen dán nyelvésznek küldött levelében agyafúrt parasztembernek, tudálékos parasztnak címkézi. Másik művében így jellemzi: „Rendkívül éles ésszel, de nagyon fogyatékos erkölcsi érzékkel”, majd néhány sorral lejjebb ezt írja Tarról: „bárgyú őszinteséggel kijelenti…” (1915/20.)
Király Pált halála után nem cibálták, mert akkor előbb –utóbb megkérdezte volna valaki, kiknek a kezén tűnt el a „múzeumnyi” rovásírás gyűjteménye.

Bár a világháború és a trianoni gonoszság elhomályosította a Tar Mihály ügyet, 1925-ben még lehetett némi árvalányhajasnak, délibábosnak gúnyolt hangulat a levegőben, mert Ligeti Lajos nyelvész, turkológus, mongolista türelmetlenül panaszolja a Magyar Nyelv folyóiratban két rovásemlékkel kapcsolatban: „A magyar rovásírás romantikája még mindig nem szűnt meg”!

1927-ben egy szomorú hír látott napvilágot a Szászváros és Vidéke c. hetilapban, Gergely Ferenc tollából (november 27, 41. szám). Ezzel a mondattal vezeti fel írását: „Íródott arra a hírre, hogy a vármegye elhatározta a Tuhutum-emlék eltávolítását.” (Talán csak nem a magyar romantikával szemben türelmetlen Ligeti Lajos javaslatára? merült fel bennem a kérdés.)

Gergely Ferenc a cikkében felidézi ífjúkorát, amikor gyalog indult Désről Zilahra, hogy lássa az emlékművet: „Jól emlékszem még ma is, hogy milyen kimondhatatlan boldog voltam Zilahon, mikor tétova sillabizálással betűztem a magyar szent hiegroglifeket s megsejtette lelkem, hogy a tudomány mégis csak nagy részben igazolni fogja Fadrusz Jánost, ki a maga intuitív génijével, — a „finnugorászok“ tudományoskodó ellenvetései közben is, — kőbe merte vésni a maga meggyőződését…”

Szerencsére akkor, 1927-ben, bizonyára a zilahiak ellenállására, nem távolították el a szobrot.
Ugyanebben az évben szintén a Magyar Nyelv folyóiratban a türelmetlen Ligeti Lajos felvetette a kazár írással való kapcsolatot, bár beismerte, hogy a kutatóknak fogalmuk sincs a kazár írás milyenségéről. „Vajjon milyen lehetett a kazár írás? … A kazár írás pozitív ismerete nélkül egyelőre nyilt kérdés marad. Egy azonban bizonyos: ennek az írásnak döntő fontossága van a magyar rovásírás eredetének kutatásában” (Magyar Nyelv, 1927, március-június).

Ugye mennyire „tudományos” ez az érvelés: Nem tudjuk mi ez, de hogy a magyar rovásírás ebből származik, az biztos!
Egyes liberális körökben napjainkban ez a bizonyíthatatlan feltevés olyan népszerű lett, hogy szabványban is akarták rögzíteni, szintén a hivatalos tudomány néhány képviselőjének lelkes támogatásával. Továbbá ugyanezen körök régi írásunkat fel akarják hígítani a hiteles történelmi rovás ábécékben soha nem volt X, Y, Q, W latin, görög betűkkel.

Friedrich Klára