Kelemen Hunor október 6-i ünnepi beszéde

Százhetven éve már, hogy tizenhárman itt, Aradon, a 14. Batthyány Lajos pedig Pesten életét áldozta azért, amit úgy hívunk szabadság. Búcsúleveleiket olvasva nem csupán a szeretteikhez való ragaszkodás, de az elveik melletti feltétel nélküli kitartás megrendítő dokumentumait lapozgatjuk.

Haláluk felesleges, bizonyos szempontból értelmetlen volt: a forradalom leverve, a szabadságharc seregei megsemmisítve, a szabadság másfél évig pislákoló, némelykor lobogó reménye elenyészve, mire az aradi hősök 1849. október 6-án hóhérkézre jutnak.

Az uralkodó politika számítása éppen ez volt: példát akart statuálni. Nem egyszerűen kivégezni az ellenállás vezéralakjait, de holtukban is megalázni őket azzal, hogy nem az abban a korban rangjuknak kijáró golyót, hanem a köztörvényes bűnözők számára tartogatott akasztást tartotta nekik.

„A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől”, mondta az akkori egyik politikai vezető.

Ám a történelem furfangos dolog. Sokszor éppen az ellenkezője történik annak, amit elterveznek. Talán épp a császári döntés kirívóan méltatlan, elrettenteni kívánó volta okozta, hogy az aradi vértanúkra való emlékezés már a kivégzés napján elkezdődött. A boltok és egyéb nyilvános helyek bezártak, az aradi polgárok pedig tömegesen zarándokoltak a kivégzés helyére.

Így vált sok-sok évtized alatt az aradi vértanúk napja a magyar szabadság emléknapjává. Évszázados tanulság: a szabadságért hozott áldozatot a nemzet töretlenül megőrzi emlékezetében.

Nem véletlen talán, hogy legtöbb nemzeti ünnepünk nekünk, magyaroknak a szabadságról szól. Az ideig-óráig kivívott majd elvesztett szabadságról.

Mert a szabadság sohasem nyugalmi állapot. Mindig ápolni kell. Küzdeni, harcolni érte – egyik nap a csatatéren, máskor a parlamentben. Néha az utcán, néha a tárgyalóteremben.

Mert a szabadságot egykor sem, ma sem adják könnyen Európának ezen a felén. A szabadság mindig törékeny. És mindig befejezetlen – soha nem teljes. Mindig van mit tökéletesíteni rajta, és mindig meg kell küzdeni érte.

És soha nem beletörődni abba, hogy mindig van vele teendőnk. Egyénként és közösségként egyaránt.

A vértanúk napjának van azonban egy másik tanulsága. Ami hasonlóképpen aktuális, hasonlóképpen a mának szól.

Alig négy évtized múltán a vérfürdőből egyfajta nemzeti ünnep lett, emléknap, gyásznap és ünnep egyszerre. 1890-ben maga Kossuth Lajos köszöntötte a nemzetet fonográf üzenetében. És abban az évben állították fel Aradon is a vértanúk emlékművét.

Mert a forradalmat a Kiegyezés követte. Még húsz évnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy az örökösen ellenségeskedő, a forradalomban nem először egymással szemben, egymással hadban álló felek megállapodjanak.

Nekünk, magyaroknak rendre elbuknak szabadságharcaink, de meglehetősen sikeresek vagyunk a kiegyezésekben, a konszolidációkban.

Ha mindezt napjainkra vetítjük, képzeljük el, hogy évtized múltán emlékmű áll Marosvásárhely főterén, ami a Fekete márciusra emlékeztet.

A szabadság 1989 decemberében, közel 30 évvel ezelőtt mindannyiunknak, románoknak és magyaroknak egyszerre kezdődött, és néhány hónap múlva egymás torkának estünk.

El tudjuk képzelni, hogy néhány év múlva szobor álljon Marosvásárhely főterén, a Fekete márciusra emlékezve? Ma még nem biztos, de eljön az idő, amikor ennek is emlékművet fogunk állítani.

Nem olyan bonyolult, ha a történelmi példákat nézzük.

Csupán két dolog kell hozzá: tisztelet és bizalom.

A bizalom, röviden, azt jelenti, hogy nem látok hátsó szándékot abban, amit a partnerem mond. Hogy nem képzelek oda mást, nem feltételezek valamilyen rosszindulatot. Tudom, hogy a másik is a jót akarja. Tudom, hogy sem nekem, sem másnak nem akar szándékosan rosszat tenni. Azt kapom, amit látok, amit hallok – sem többet, sem kevesebbet.

Ez ilyen egyszerű, ilyen egyszerűnek kell lennie.

A tisztelet pedig, nem hosszan kifejtve, azt jelenti, hogy a bizalom alapján elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Mindegy, hogy a többséghez vagy a kisebbséghez tartozik. És az sem számít, hogy máskor és másként ünnepel.

A tisztelet azt jelenti például, hogy nem tolom fullba a manelét Kolozsváron, amikor a másik, a velem együttélő közösség szentmisét tart, mint ahogyan az minap történt.

Ahol rendezett a többség és a kisebbségek viszonya, tisztelik egymást. Mert nem félni kell a másiktól, hanem bizalommal lenni iránta. Nem elvenni akarunk, hanem közösen építeni.

Ez a fajta tisztelet elválaszthatatlan a kölcsönös bizalomtól – és végső soron attól is, hogy milyen jövő elé nézünk.

Terveznünk kell és építkeznünk. Jó lenne ezt közösen tenni, egymást nem kiszorítva sem a hétköznapok cselekvéseiből, sem az ünnepek tereiről. Tisztelettel viseltetnünk mások iránt és tisztelet kérnünk, ha kell, követelnünk magunk, nyelvünk és kultúránk számára.

A tisztelet érzése hosszabb ideje hiányzik a romániai társadalomból. Kisebbség és többség viszonyában talán sosem volt teljes. Mindig hiányos volt. De hiányzik állam és polgára viszonyában is. Hogy a különböző politikai erők egymás iránti tiszteletéről már ne is beszéljünk.

Vágyunk rá, de a mindennapokban nem gyakoroljuk.

Az állam elvárja a polgár tiszteletét, de gyanakvással tekint rá.

A románok és a magyarok elvárják egymástól a tiszteletet, de hiányzik a bizalom. Kölcsönösen.

Közel 1,3 millió magyar él Romániában. Szomszédok vagyunk, barátok, kollégák, családok. Mindannyian építjük ezt az országot: munkánkkal, gondolatainkkal, adóinkkal mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy a dolgaink jobban menjenek Romániában.

Ezért az üzenetem, a mi üzenetünk őszinte, egyszerű és világos: mi is egy jobb országot akarunk.

Jobb országot itthon, a szülőföldünkön, ahol megmaradtunk. Jogállamot akarunk, de olyat, ahol nemcsak a polgár tiszteli a jogot, hanem az állam is tiszteli polgárait.

Ahol a szabadságot a másiknak is akarom, nemcsak magamnak. Mert tudom, hogy a szabadság osztható, és az anyagi javaktól eltérően, az osztással több lesz belőle.

Mert ez is a mai nap üzenete.

Hogy minden ellenségeskedés, a legcsúnyább megtorlás, az évszázados ellentétek dacára is lehet megegyezés, konszolidáció. Mi kell hozzá? A bizalom és a tisztelet, és az emberi méltóságnak a tisztelete.

Van, amikor húsz év kell hozzá, van, amikor száz. De lehetséges. Mert, ahol bizalom van, tisztelet is lehet. Lássunk hozzá! Csak rajtunk múlik!