In memoriam Kui János (Egrespatak 1939.01.28. – Sopron 2023.08.24.)
Hogy Kui vagyok és János,
ennyi legyen elég,
szegény ősök gyermekének
kincse a szerénység.
Ezzel a négy sorossal mutatkozott be, amikor 2014-ben riportot készítettem vele a kolozsvári Művelődés folyóirat számára, a Szilágysági magyarok sorozatban. Megfontolt és szerény kolléga volt, akit a kommunista rendszer megkínzott, megfélemlítették, felkészültségét, tudását nem engedték kibontakozni, minden úton-módon akadályoztatták pedagógusi munkájában.
Egrespatakon született tizenegyedik gyermekként egy kevés földdel rendelkező paraszt családban. Szülőfalujában kezdte iskolai tanulmányait és mivel jó tanuló volt, már kisgyermek korában elhatározta, hogy tovább fog tanulni, nem marad meg parasztnak. Édesapjának egy barátja, aki felismerte a gyermek tehetségét szintén továbbtanulásra bíztatta, így az ötödik osztályt már a zilahi 2-es számú középiskolában kezdhette. Itt ismerhette és szerethette meg egy ügyes mesemondó osztálytársa, Szeredai Dezső jóvoltából a vidék magyar népmeséit, aki igen ügyes előadó volt és sok népmesét ismert a helyi hagyományokból, amelyeket ízes helyi tájszólásban adott elő. A tájegység népdalait, divatos nótáit pedig testvéreitől tanulta meg. Ismeretes a tény, hogy az évszázad elején, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium zenetanára Balázs Árpád volt, akinek nótái, főleg Petőfi verseire szerzett dalai, igen népszerűek voltak a Szilágyságban, így Egrespatakon is.
A zilahi iskoláját 1953-ban, diákéveiben nevezték el egykori leghíresebb diákjáról, Ady Endréről. Ez alkalommal találkozhatott először élő költővel, a kolozsvári Szentimrei Jenővel, aki ennek az ünnepségnek volt díszvendége. Ugyanebben az időszakban ismerkedett meg Hervay Gizellával, aki szintén ebben az iskolában érettségizett, és tőle hallott először a verselés műhelytitkairól.
Egyetemi évei alatt jó tanulmányi eredményei voltak, de kollégiumban nem lakhatott, mert „nem voltak elég szegények” földműves szülei. Szenvedő részvevője lehetett viszont a Bolyai Egyetem beolvasztásának a kolozsvári román egyetembe, amivel megszűnt az önálló magyar egyetemi oktatás.
A könyveket, az olvasást középiskolás diákként szerette meg. Fábián Béla tanár úr volt a kollégium könyvtárosa, aki maga mellé vette diák-kisegítőnek. Másik nagy tudású zilahi magyar, irodalomszakos tanára Orosz György volt, akire szintén csodálattal emlékezett vissza. Az igaz emberségre nevelést egyetemi éveiben kapta, első kollokviumi vizsgáján, amikor Csehi Gyula közölte vele, hogy nem vizsgáztathatja le, mert nem fizette ki a tandíjat. A tanár viszont pénztárcájába nyúlt, átadta a diáknak a tandíjat, átküldte a titkárságra, hogy fizessen, majd miután visszajött, levizsgáztatta.
Híres földink, a Nagymonban született nyelvészprofesszor, Márton Gyula is tanította és bevonta a tanszék mellett működő csoport munkájába, a terepen történő gyűjtésekbe, nyelvjárási kutatásokba. Tőle tanulta meg az adatgyűjtés leghatékonyabb módszerét, amit majd sarmasági gyűjtéseiben is kamatoztatott.
Tanári pályafutását az 1963-ban elindult Sarmasági Középiskolában kezdte, majd 1975-ben versenyvizsgával került a zilahi román nyelvű tanítóképzőbe, ahol magyar nyelvet tanított a román diákoknak. Ez a tanítóképző 1980-ban megszűnt, ipari líceummá alakították, ekkor a 6-os számú általános iskolába került, ahol 1997-ben történt nyugdíjba vonulásáig tanított és már kezdetben szerkesztőségi tagja és munkatársa volt az újraindult Szilágyság című hetilapnak. Kezdetben Fejér László, a Romániai Magyar Szó szilágysági tudósítója volt a lap főszerkesztője, de 1991 áprilisától átadta helyét Kui Jánosnak. Ekkoriban szerveztük meg az azóta is működő Szilágysági gyerek vagyok vándor-népdalvetélkedőt (minden évben más-más Szilágy megyei helységben), amit napjainkban Szilágyperecsenben tartanak. A keresztapja is Kui János volt, aki egy Almási István által Varsolcon gyűjtött népdalának első soráról nevezte el a vetélkedőt.
Sok írása jelent meg a helyi és a környező megyék művelődési lapjaiban, amelyekből több kötete is megjelent. 2012-ben Debrecenben jelent meg a Kráter és piramis, 2013-ban Zilahon jelent meg az Áradás versben és prózában, 2015-ben ugyancsak Zilahon a Kígyóvonal című kötete. 1999-ben a Szilágysági magyarok című közös kötetben jelentek meg tanulmányai a Kriterion kiadónál.
Időközben két lányuk kitelepedett Magyarországra, így utánuk mentek, és Sopront választották feleségével, Mária tanárnővel nyugdíjas éveik helyszínének. Itt is hamar megtalálták a nemzetünk, kultúránk szolgálatának lehetőségét a Soproni Erdélyi Körben. Ott fogadták a régióba látogató erdélyieket, így a Szilágysomlói Szederinda citeraegyüttest is, akik emlékezetes citera-népdalesttel örvendeztették meg a Kör tagjait.
Közben tovább írta verseit, tanulmányait, amelyeket összegyűjtött, rendszerezett is a rá jellemző igényességgel, de a honvágy élete végéig elkísérte:
Nem voltam itthon,
mert otthon jártam,
az átalvető vállalt terhe
húzza a vállam.
Idehaza is magyar földben nyugodna, de Sopronban, a hűség városában talált örök nyugalomra.
Dona nobis pacem Domine! Adj nekünk örök békét Urunk!
Gáspár Attila, 2023.08.30.