Elballagtak a ZRWK diákjai

Kedves Ballagó diákok! Tisztelt vendégeink, kedves szülők!

^”Ezt mondja az ÚR, a te megváltód, Izráel Szentje: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” ( Ézsaiás 48,17)

Ézsaiás próféta szavaival köszöntelek benneteket és kedves szüleiteket diákéveitek egyik legfontosabb pillanatában, amikor búcsút vesztek középiskolás éveitektől, ahol hiszem értékeket gyűjtöttetek és életreszóló tanításokat kaptatok.

Különös generáció ez a tiétek. Veletek kezdődött a kiköltözés a felújításra váró iskolából, mindjárt a IX. osztály második félévében a világjárvány hazaparancsolt bennünket, következtek az on-line időszak véget nem érő hónapjai, majd alig ültetek vissza az iskolapadokba háború híre és gazdasági rémhírek kezdtek félelmet kelteni a világban. Gazdasági válság, bizonytalan jövőkép, olyan valóságok, amelyek hiszem már tizenévesen is megérintenek. Sajnos a középiskolai évek vége is szokatlanul alakul. A járványidőszakban végzett elődeitekhez hasonlóan már nem a régi, hagyományokba gyökerező módon, hanem sajátos, visszafogott ünnepséggel búcsúztok. Életleckék ezek, amelyekkel Isten formálni akar bennünket. Éppen ezért a legfontosabb üzenet, amit a fenti igéből megérthettek, hogy mindezekben, mindezek ellenére és mindezek által is az Úr tanít bennünket: arra tanít a mi Istenünk, ami javunkra válik, és az Úr vezet bennünket, azon az úton vezet a mi Urunk, amelyen járnunk kell.

Mielőtt elkeserednél vagy panaszkodnál lásd meg: az Úr a te Istened tanít és vezet úgy és arra, amerre járnod kell. Időnként pedig számon is kér azokért a drága lehetőségekért, tálentumokért, amelyekkel megajándékozott téged, de amelyekkel nem az Ő tetszése szerint éltél, nem az Ő dicsőségére sáfárkodtál.  És ma azt is meg akarja értetni veled, hogy az Ő vezetésére való figyelés nélkül lehetetlen felismerni az általa adott lehetőségeket.

Középiskolások lettetek és rendkívüli dolgokra számítottatok. Ehelyett sok-sok váratlan dolog történt, ami még minket, felnőtteket is váratlanul ért. Nagyon sokszor az, ami éppen ma az életünkben adott, azt unalmasnak, feleslegesnek, értelmetlennek, bosszantónak, felháborítónak, szörnyűségesnek, elviselhetetlennek, közönségesnek és hátráltatónak élünk meg, nem pedig lehetőségnek, és ezáltal hasonlóvá leszünk ahhoz a nomád lovas csapathoz, amelynek tagjai a nekik megjelenő fényes égi lénytől rendkívüli égi üzenetre számítottak, de ehelyett egy teljesen értelmetlen parancsot kaptak:

– Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, csalódottan néztek egymásra. Arra számítottak, hogy a lét örök titkai tárulnak föl előttük, melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak. Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk. A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket, hogy lehajoljanak néhány kavicsért, és bedugják a nyeregtáskájukba, miközben dühösen morgolódtak. Egy napi vándorlás után tábort ütöttek, s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba, felfedezték, hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott. Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot. 

Igen, sajnos sokszor csak évek múlva jövünk rá arra, hogy a mának kihívásai által Isten a mi dicső jövőnket készíti, csak utólag értjük meg, hogy a mi szerető Atyánk a rosszat is a mi javunkra fordítja.

Nem tudom, kedves ifjak, hogy ti sok napi vándorlás után, az élet viszontagságai közepette, belepillantva a nyeregtáskátokba, örültök-e majd, vagy bánkódtok-e? Ez attól is függ, hogy sikerült-e elegendő kavicsot összegyűjtögetnetek az elmúlt iskolaévek és életetek alatt, vagy egyáltalán felismertétek-e, hogy az amit itt gyűjtögetnetek kellett, az nem hiábavaló kavics volt, ami megterhel, hátráltat, lehúz, megerőltet, hanem életreszóló kincs, drágakő, gyémánt.

Népmesék és kalandregények ősi témája a kincs, ami rejtőzik valahol, és a hős megpróbálja megtalálni. Általában arany vagy drágakő jelképezik, mégsem ezek az “igazi” kincsek – csupán mutatnak valami még igazibb értékre. A kincs, amit az ember próbál megtalálni a lélek állapota: életünk, emberségünk valódi beérlelődése. Nem anyagi gazdagság, azt sokan elérik, ha nem is mindig tiszta eszközökkel. A kincs, amit keresünk az igaz élet.

Az emberi lélek tele van vággyal és hiánnyal. Ez legegyetemesebb tulajdonságunk, a sóvárgás: mindig óhajtunk valamire… Előre tekintünk, kérünk, várunk, remélünk, mert – sóvárgunk. Az egyik házat lát maga előtt: “Ha ezt megszerzem, boldog leszek.” A másik pozíciót: “Ha oda eljutok, minden rendben lesz.” A harmadik egy emberi lénytől várja: “ő majd megadja, ami hiányzik.” A negyedik egy új országtól reméli: “Ha odatelepülhetnék, rendben lenne minden.” A kincset, mint a mesebeli hős, magunk is valami rejtett, titkos helyen keressük. Holott a kincs, amit Isten ad közelebb van, éppen a szemünk előtt. Nem kell érte a tenger mélyére szállni, elutazni egy másik világrészbe, nem is valami sötét, ismeretlen barlang mélyén rejtőzik; itt van közel – a szemünk előtt. Itt volt az iskolai években, társaitokban, tanáraitokban, itt van szüleitekben, akik mindig szeretettel védenek benneteket. Az emberekben, akiket ismerünk és megismertünk – akikkel olykor megütközünk, és emiatt, meg a mindennapok megszokása miatt elfelejtjük, hogy lényük kincs, és minden nap ajándék, amit velük tölthetünk, tölthettünk.

Sok más kinccsel is megajándékoz Isten minket, az ige viszont arra tanít, hogy életünk nagy sóvárgásának csak akkor lesz vége, ha “kincsünk” nála lesz letéve – és akkor elmondhatjuk: “Tudom, kinek hittem, s meg vagyok győződve, hogy neki hatalma van arra, hogy az én nála letett kincsemet megőrizze ama napra.”

Ezt a legnagyobb kincset kívánom, hogy megtaláljátok, és kívánom, hogy amikor nyeregtáskátokat kinyitjátok, örömötök legyen és ne bánatotok. Bölcs szívet kívánok, hogy mindig a helyes úton járjatok, és mély hitet, hogy egy pillanatra se tévesszétek szem elől az Urat, aki ezentúl is arra tanít, ami javatokra válik, és azon az úton vezet majd, amelyen járnotok kell. Ha benne bíztok, jöhetnek nehézségek, próbák, háborúk, betegségek, értelmetlen élethelyzetek, nem estek kétségbe, mert tudni fogjátok, hogy Ő megy előttetek.

Köszönöm tanáraitoknak a türelmet és elhivatottságot, szüleiteknek az együttműködést és gondoskodást és Isten gazdag áldását kívánom életetekre!

Isten óvjon és őrizzen meg benneteket!

Bara Lajos-István, igazgató

Zilahi Református Wesselényi Kollégium