A szilágysági Krasznán szárnyra kell egy Pillangó – fiatal író bontogatja szárnyát

Érdeklődve várta a zilahi közönség, és nem csak, Kabai Krisztina, fiatal tehetséges író első könyvét, melynek bemutatóját a zilahi Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központban tartottak január közepén. 

A Pillangó című regénye egy ,,mi lenne, ha” gondolatból született. Az író elmesélte, két főszereplőnek egy döntést kell meghoznia a műben, és annak viselik/élik a következményeit. Tulajdonképpen több szálon fut a cselekmény, ezek a szálak pedig nagyjából a közepe táján fonódnak bele a karakterek jelenébe, ami teljes mértékben megbolygatja az amúgy is zavaros életüket. A történet csak akkor válik kerekké és egésszé, ha az olvasó legalább a feléig eljut – lelőni a poént pedig senkinek nem szeretné –, és mint mondta, bátran ajánlja könyvét minden korosztálynak.

,,Félig reálos, félig humános beállítottságú révén, szeretem, ha egy dolognak van rendszere, szabálya, korlátja, amit nem feltétlenül kell megugorni, hanem aköré kell építkezni. Ha pedig mégis megugrásra kerül sor, akkor ott változtatni szeretek a szabályokon, kereteken. A Pillangóban több szabályszegés is történik: a két főszereplő kirabol egy kisboltot. Elkapták őket, börtönbe kerültek, hamar ítéletet kaptak, és mindketten külön utakon folytatták tovább. Dönthettek volna úgy is, hogy nem teszik meg, mégsem tettek így. Vállalták, és ezzel együtt annak is a kockázatát, hogy lebuknak, és börtönbe kerülnek. Elbuktak és börtönbe kerültek” – mesélte Kabai Krisztina.

A döntés súlya téma mellett különböző emberi kapcsolatok is helyet kaptak a regényben: húg és nővér, valamint szülő és gyermek viszonya, az elidegenedés, az eltávolodás, de főként az kap igazán nagy hangsúlyt, hogy az emberek egymás mellett élnek – és csak élnek. Nem együtt, nem közösen, csak egymás mellett. Sajnos, mint mondta, az utóbbi időben azt tapasztalja, hogy hiába vagyunk emberek között, egyre inkább lenullázódik a beléjük vetett bizalom, az, hogy mit osztunk meg mással. Vannak dolgok, amiket az ember el kell mondjon a társának, barátjának, bárkinek. ,,Nem azért, hogy segítsen neki, mert sokszor tényleg nem segítségkérésként mondjuk el a problémáinkat. Már maga a tény, hogy ki merjük mondani, mi nyomja a lelkünket, sokat segít a lelkivilágon, a saját egészségünkön. Észre sem vesszük, mi zajlik le sokszor egy-egy emberben, csak amikor már túl késő” – fogalmazott.

A szerzőről

Kabai Krisztina ahhoz a generációhoz tartozik, akinek már hatossal kezdődik a személyi száma, amit azért tartott fontosnak kiemelni, mert számtalanszor mondták már, hogy idősebbnek tűnik a koránál, ami tulajdonképpen így is van, legalábbis ami a hozzáállását illeti bizonyos dolgokhoz. 2000 márciusában született Zilahon, s bár nagyszülei révén egy kicsit „zilahi is”, kívül-belül krasznainak vallja magát, annak minden hozzájárójával. Mindig szerette az új perspektívákat, ezért a líceumot már Zilahon, a Református Wesselényi Kollégiumban végezte matematika-informatika szakon. Az érettségit követően – éles váltással – újságírásra adta a fejét.

Fontos számára a néptánc és az irodalom

Egy dolog végig megmaradt az életében: a néptánc. ,,Talán azért, mert a szüleim is táncoltak és így neveltek, talán azért, mert annyira magával ragadott ez a világ, hogy azóta sem ereszt, talán mindkettő együttvéve, nem tudom, mindenesetre ez egy olyan dolog, amiről sosem fogok lemondani” – mesélte.

Amint megtanult olvasni, kiváltotta a bérletet a krasznai könyvtárban, kisiskolás korában mégsem az irodalom határozta meg az életét, sőt, eleinte orvos akart lenni, majd tanító, végül középiskolás évei közepéig a jogász szakma iránt érdeklődött. Ami biztos volt: szeretett tanulni. Legalábbis azt, ami érdekelte, és azt, „amit könnyen befogadott az agyam – ez most sincs másképp”.

Diákként kihasználta azokat a lehetőségeket, ahol plusz feladattal jó jegyet lehetett szerezni, így született meg első meséje, ami pályázatra készült. A verseny során az ezer pályaműből bekerült a legjobb 75 közé, és részt vett egy budapesti díjátadón is. „Ez volt az első írásom, nagyjából 13 éves lehettem. Ekkor vettem kezembe az ifjúsági regényeket, a pöttyös könyveket, végül a Szent Johanna Gimit, ami meghatározó pontja mindmáig az életemnek. Az adta meg a kezdő löketet. Abban az időben már jócskán jelen volt a fiatalok életében az online világ – akkor kezdtük el kóstolgatni, hogy telefonon is tudunk egymásnak írni, ha van valami, amit nem beszéltünk meg napközben. Olvasnivaló-keresés közben találtam rá néhány olyan online oldalra, ahova történeteket, novellákat is fel lehetett tölteni, amit aztán a hozzám hasonló fiatal, kezdő írók és könyvmolyok elolvastak” – fogalmazott a kezdeti évekről.

Történetei „mi lenne, ha” kérdéssel indulnak

Már középiskolásként megosztotta történeteit az online világban, ennek köszönhető, hogy egy alkalommal egy fölötte járó diáklány megállította a folyosón, mondván, olvasta az egyik rajongói írását, majd megjegyezte: nagyon szerette, izgalmasnak találta, és alig várja a folytatást. „Hirtelen a világomat sem találtam, olyan földöntúli érzés kerített hatalmába. Akkor tudatosult bennem, hogy talán mégiscsak megéri ezzel foglalkozni, az emberek tényleg elolvassák azt, amit írok és ez jó” – mesélte, majd hozzátette, a középiskolás évek mindenkire más hatással vannak: van, akinek itt nyílik fel a szeme (és a szája), van, aki pedig itt fordul még inkább magába. Ő ennek a kettőnek az összessége volt: szeretett ide-oda eljárni, szervezkedni, külön programokon részt venni, de amikor hazament, és megnyitott egy szöveges dokumentumot, hogy folytassa a fejében kitalált történetet, az is Kabai Krisztina volt.

Történetei nem feltétlenül dolgoznak fel valóságot, mégis van belőle a világból, a világából, abból, ami vele történt. A legtöbb egy „mi lenne, ha” kérdéssel indul. Adva van egy történés – akár a saját életéből, akár valaki az ismerősi köréből meséli el –, aminek akár több útja is lehet, de mindenképp először egy döntést kell meghozni azért, hogy egyről a kettőre jusson az ember. Dönthet így, dönthet úgy, de egyik sem végződne ugyanúgy. „A saját életemben is úgy gondolom és ezzel az elvvel élek mostanában, hogy minden döntés kérdése, és a legtöbb dolog tőlem függ. Tőlem függ, ha például elmegyek egy kiállításra, vagy csak úgy, a városba sétálni. Tőlem függ, ha igent mondok egy munkára, ha elkezdek egy továbbképzést, ha kipróbálok egy új ételt és a többi. Mondhatok rá nemet is, leélhetném az életemet anélkül, hogy kipróbálnék valami újdonságot, de minek tenném? Lehet, hogy ezen a kiállításon beszélgetek valakivel, aki felnyitja a szemem, valami olyat mond, amitől megváltozik az életem. Lehet, az esti városi sétán megmentem valaki életét, vagy az enyémet menti meg valaki, mert figyelmetlen voltam, és azok után teljesen másképp látom majd a világot és elsősorban önmagamat” – mesélte magáról a fiatal író.

A magyartanárnője támogatta az írásban

A regény megírásában, befejezésében nagyon sokat segített középiskolás tanárnője, Tőtős Katalin. Eleinte félve ment hozzá, mert több rossz, mint jó tapasztalata volt a magyartanárokkal, ami a kortárs történeteket illeti. „Nem akartam még egy negatív véleményt berakni az utazótáskámba, mert az csak lehúzta volna a próbálkozásaimat. Először csak azt mondtam, hogy regényt akarok írni. Nem tudom, mit, nem tudom, hogyan, de írni akarok. Karácsonykor kaptam egy „Kezdő írók kézikönyve” című kötetet, amire már nagyon régóta vágytam, és amit ugyanannyira nem mertem elkezdeni. Azt éreztem, hogy akkor már nem lesz megállás. Végül úgy is lett”.

A kész művet átadta a tanárnőnek, hogy nézze át, mondja el, mire figyeljen oda, hiszen, mint mondta, kíváncsi volt, mondd-e valami okosat egyáltalán, „mégiscsak annyit s annyifélét olvasott a tanárnő”. A kérésből már tudta, mit szeretne tőle, ezért nem kellett sokáig magyaráznia. A tanárnő jegyzetei alapján elkezdett dolgozgatni, végül a tizenegyedik osztály előtti vakációban odaállt elé „egy adag papírral, hogy megvagyok”.

Nem mondta, hogy rossz, sőt, mostani fejjel visszatekintve annyi balgaság volt benne, hogy biztos jókat nevetett a gondolatmeneteimen – emlékezett vissza Kabai Krisztina. Mivel már nem tanította a következő évben, úgy gondolta, egy kicsit elengedték a kezét, a tanárnőbe fektetett bizalma viszont megmaradt. Azóta több történetet is elkezdett és befejezett, a Pillangót viszont nem akarta elengedni. Szerette volna, ha a kötet papírformátumot kapna. „Látni akarom egész életemben, honnan indultam, azt akartam, hogy ez a kötet legyen az a nagy lépcső, amit ha meglépek, ezután csak könnyebb és könnyebb lesz a dolgom. A Pillangó mindig is mérce lesz számomra, a maga hibáival, balgaságaival, kuszaságával együtt. Hivatalosan ő az első, amit kiengedtem a kezem közül, az, ami teljes mértékben az enyém, csak az enyém, olyan, amit más nem vehet el tőlem. Persze ilyen lesz a többi regény is, hiszen minden belőlem jön, az érzéseimből, a gondolataimból, de a Pillangó az, amiről már az első pillanatban tudtam, hogy meglesz. Vagy így, vagy úgy, valamilyen úton-módon, de meglesz. És meglett” – zárta a pályája elején lévő fiatal író, Kabai Krisztina.

K.M.