Thu. Nov 21st, 2024

Ötven év föld alatt

…történt egyszer Szilágyzoványon, és lehet igaz is volt…

Ki gondolta volna, hogy ötven év telik el és a föld alatt ott lapul mozdulatlan az a valami, amit egyesek már az első évben eltüntettek volna. Na de ne ugorjunk a jelenbe, kezdjük el a történetet az elején. A múlt rendszerben vagyunk, minden házon május elsején lobog a zászló. A szegényebbeknél egy, míg a tehetősebbeknél kettő is.

A falu, melyben a vörös szellem nem tudott igazán beférkőzni az emberek szívébe, az az én kis falum. Itt nőttem fel, ismerem az embereket, igaz soknak a nevét nem ismerem, de ha az utcán szembe jön velem, akkor tudom ki az.
Egy nap, egy ember jelent meg, hogy hirdesse az eszmét, ami mindenki felett állt, még Isten felett is. Képes volt olyat is állítani, hogy „pár év múlva még az időjárást is mi fogjuk befolyásolni”, azaz az elvtársak. Nevezzük őt egyszerűen Badenak. Ekkor még nem éltem, de ha ott lettem volna, ezzel a fejjel, akkor biztosan börtönben végzem. Őszi, napsütötte délelőtt volt. Az öreg Janó biciklijével lefele tekert, a falu központja fele, mikor is utána kiáltott Bade, durva, lekezelő hangon.

-Hé, te paraszt, kellene jönni hozzám, valami kerítést önteni, de ízibe!

Olyan hétköznapi és természetes dolognak számított az, hogy a népemet kihasználják a végtelenségig. Azt a kevés gazdaságukat is maga a kollektivizálás nyelte el, s így kényszeresen dolgoztatva az erős munkabíró embereket, jogosnak tűnt az elvtársaknak. De ebben a kötelező helyzetben, Janó nemet tudott mondani. Könnyedén tette, hisz a maga dolgát fontosabbnak tartotta, minthogy az elvtársnak a kerítését öntse.

-Nem megyek, most nem érek rá! – s ezt kimondva megállt.
Bade összehúzta a szemöldökét, s mérgesen nézett a fiatalemberre.

-A kutya fajtádat, szóval így beszélsz… mindjárt megyek én hozzád és megnézem, mit főztél a tegnap! Aztán majd beszélünk! – ordította s ezzel együtt ment is tovább.

Mintha a rendőrség fele vette volna az irányt idegesen Bade. Janó is megfordult a biciklijével és gyors iramban tekerte hazafele. – Tudja, de honnan tudta meg? Valaki bésúgott – mondogatta magában. Egész hazáig csak erre tudott gondolni.

Akkoriban nem főzhetett pálinkát az ember kedvére, csak úgy.
Titokban főzték ki a pálinkát, ki itt, ki ott. Így tette Janó is.

Hazaérve, gyors lépésekkel és heves szívveréssel ragadta meg az üveg demizsonokat és szaladt vele az ól mellé, hol egy kis gabonás félesége volt. Gyorsan gödröt ásott az egyik sarkába, az ablaka alá, és elsüllyesztette a két ötvenliteres üvegballont.

Percek alatt fel is töltötte, s a pálinka így már biztonságosabb helyen volt, mintha a kamarában lenne. Földet hányt rá, ügyelve nehogy az üveg elpattanjon, majd pár kéve szeprével le is fedte azt. Tudta, ha nem cselekszik gyorsan, akkor annak következménye lesz.

Pár perc múlva megjelent Bade és vele a falu rendőre. Gúnyosan mosolyogva jöttek be az udvarba, hol Janó előtt megállva, pöckösen forgatták a kezükben lévő tárgyakat. A rendőr egy gumibotot, Bade meg egy pálcát.

-Na, hol van az a főzet, te paraszt? – szólt rá az elvtárs.

-Itt nincs semmi, ha csak nem… – de már nem maradt a mondatot befejezni való ideje Janónak. Pofon csattant. Egy tisztességtelen pofon, egy tisztességes embernek.

-Hol van a pálinkád, te semmirekellő?
Janó lehajtotta a fejét és halkan válaszolt:

-Nincs itt semmiféle pájinka, elvtárs úr.

-Na, majd meglátjuk – válaszolt Bade és intett a rendőrnek, hogy a kutatást kezdheti. Az pedig el is kezdte.
Minden szobát felforgatott, benézett az ólba, a kamarába, a padlásra, a pincébe. Ott talált is egy nagyobb üveget, benne valami áttetsző löttyel, de mint utóbb kiderült, az csak valami savanyú ecet volt. Utána a kertben is járőrözött, hogy hátha ott van egy bokor alatt a főzet, de sehol semmit nem talált.
Így beletörődve, hogy a pálinka nincs sehol, visszament a két férfihez, majd jelentette az elvtársnak a helyzet állását. Bade nem nyugodott bele a történtekbe, de bizonyíték híján nem volt mit tegyen. Esetlegesen arra is gondolt, hogy odacsempézhetne valami friss főzetet és azt rákenné Janóra, de akkora tétel nem állt rendelkezésére, ami bajt okozzon. Egy-két litert meg nem volt értelme odatenni.

-Figyelni foglak ne félj, és ha elkaplak, akkor lógni fogsz – fenyegetőzött Bade, s mérgesen elhagyta az udvart a rendőrrel.
Reszkető lábakkal ült le Janó a ház elé a tornácra, lelki terror volt ez a javából. Nem mert még a pálinka közelébe sem menni, nem hogy még szívni az üvegből.
Így teltek el az évek a kis faluban.
Majd megszülettem én is. Apámnak tanárember lévén, még azt sem engedték, hogy a templomban megkereszteljenek engem. Ott, a szobában keresztelt a pap, ahol később leéltem az életem első húsz évét. Néha emlékképek villannak elém, miként kiskoromban a bilin ülve figyeltem, ahogy jön be a titkosrendőrség – vagy, ahogy itt szokás mondani “a szekuritáté” – és felforgatja a házat, azokért a könyvekért, miket apám hozott Budapestről. Nem volt szabad akkoriban semmiféle könyvet hozni sehonnan. Külföldre is csak kétévente lehetett egyszer kimenni, de akkor is nagyon rövid időre.
A Biblia is és az István királyról szóló könyvek is, mind fehérfegyvernek minősültek. Emlékszem, mikor az első citromlevet, pontosabban egy Olimpos citromlevet és egy Pepsi Colát kaptam, mindegyik csak fél liter volt, de úgy ittam kortyolgatva, hogy eltartott vagy két hétig. De az az íz, a mennyországgal volt egyenlő. A könyvek pedig ott voltak mellettem, amiket Budapestről hoztak. Mellettük játszottam és nem is tudtam, hogy ott lapulnak. Csak mikor már leesett a vörös csillag, akkor szólt nagyapám, hogy segítsek neki falat bontani.

-Falat… milyen falat? – s tátottam a szám, hogy a házat akarja bontani.

-A gabonás falát – válaszolta.
Soha nem vettem észre, hogy a gabonás fala kívülről hat méter hosszú, de belülről csak öt. Ki gondolta volna, hogy ott egy fal mögött rejtőznek a könyvek, a pálinka, a sonka, de nem csak a miénk, hanem a szomszédé is. Így ment ez, az életével játszott az ember, hogyha ilyen dugesz helyei voltak. Mert ha a titkosrendőrség ezt felfedezi, akkor vagy börtön, vagy kötél lett volna a fizetség érte.
Eltelt a bukás után is már tizenöt év. Janó megöregedett és unokái születtek, sőt már azoknak is gyerekük. Aztán eljött az az idő, mikor már nem bírt felkelni az ágyából, a halállal barátkozott. Mindenki tudta, hogy ez az utolsó tánca. De volt még benne annyi erő, hogy ne úgy menjen a sírba, hogy titkát magával vigye.

– Laci… Laci gyere ide – szólt unokájának.

-Laci menj ki a fásszínbe, vedd fére azokat a deszkákat a sarokból. Ahol a venyige van, ott ássál le egy kicsit a cúgos ablak alatt, de finoman. Van ott valami számodra.
A fiú csak nézett az öregre, biztosan már elkapódott. Neki sem lehet könnyű itt, egésznap az ágyban ülni.

– Laci hallgass rám – szólt újból az öreg. – Menj és áss le, van ott valami.
Így is lett, a fiú kiment, elpakolta a venyigét, melyet azóta persze minden évben kivittek és újat tettek a helyére, de hogy alatta mi volt, azt senki sem tudta, csak az öreg Janó.

Megtalálta, amiről az öreg beszélt. Pálinka, ötven éves pálinka. Úgy, ahogy még akkor beletöltötték.
Mosolyogva vette tudomásul a fiú ezt az áldást és értéket, de egyetlen apró gond vegyült az örömbe… – hogy lehet ezt kiszívni?

Csővel semmiképpen nem, mert ahhoz lejjebb kellene legyen a cső vége az üveg aljánál. Az üveget sem lehetett kiemelni, hisz ekkora súly alatt elpattanna. Laci a barátokat hívta, segítsék ki ebben a nagy bajban, akik szívesen mentek segíteni. Viccesen is hatott rájuk a dolog, mikor meghívta őket pálinkát szívni. De utólag belátta mind, hogy nem kis feladat volt. Egyszerűen annyiból állt a munka, hogy az italt lopóval, tüdőből fel kellett szívni, egy üvegből megöntött csőbe, minek a felső része öblösebb. (Ez maga a lopó. Újabban már üvegből készül, kezdetekben tököt használtak erre, pontosabban lopótököt.)

Nem bizonyult könnyű munkának, bármilyen ígéretesnek is tűnt. Három napba került, s két mámoros estébe, míg a száz liter pálinkát kiszívták, jobban mondva felszívták. Érdekesség az, hogy míg Laci és két barátja kiszívott harminc litert, addig magában az egyik fiú hetvenet szívott ki. (Négyen voltak.)

Szaxofonos gyerek volt, s ha fújni tudott tüdőből, akkor – e szerint – szívni is.
Ő mesélte el nekem ezt a történetet, és én most tovább mesélem neked. Persze azóta eltelt két év, Janó már meghalt rég, és lehet, már a pálinka is elfogyott… de emléke örökké fent marad.


Thököly Vajk,
(Erdélyből fúj a szél című kötetből)