Hol van már a régi lárma?

Egyszer egy napfényes délután történt, valahol a Szilágyságban, a Meszes alatt, ahol egy öreg bácsi felkiáltott és azt énekelte: A faluban nincs több kislány, csak kettő, csak kettő… micsoda nóta, hej, az úristenit neki…

Lakodalom van a mi utcánkba’,
Ide hallik csengő muzsikája,
Hivatalos vagyok oda én is,
De nem mennék el… ha százszor… miket beszélek, dehogy nem megyek el – motyogta magában Kovács Béla, s közben lakodalmas nótákat dúdolgatott. Kezében a meghívót szorongatta, melyet nemrég hoztak neki. A meghívón már csak az ő neve volt, a ,,családja részére” már jó pár éve nem volt aktuális megnevezés.

Szombaton lakodalom lesz, a községközpontban. Hej, te az úristenit, de jó is lesz az – morogta az orra alatt boldogan. A múlt jelent meg előtte. A lakodalmak, a nagy evések és ivások, a hegedű hangja, ahogyan a cigány húzza. A nagybőgő, a harmonika, a poharak koccanása, a nóták, s ahogy erre gondolt, már dúdolta is tovább, hogy:

Száz forintnak ötven a fele,
Há de vigye el a fészkes fekete fene,
Nem lehet az ember… hej, de szombaton, hogy el fogom én ezt danolni, az úristenit neki – kurjantott fel. Olyannyira, hogy az öt éve meghalt felesége is lehet, hogy meghallotta a túlvilág kapujából.

Egy jó pohár pájinkával kezdek, majd fasírtot falok rá. A fasírtot jó meleg lágykenyérrel keverem. Hej, te a mindenit, de jó is lesz – s erre gondolva felállt a padládáról és az udvar közepére sétált. Ott összekulcsolt kézzel felnézett az égre, majd újból elkalandozott.

A csigalevesből kétszer is fogok meríteni. Először jó zsírosan, aztán pedig több csigával. Jól beborsozom és csípős paprikát aprítok bele. Hej, de jó is lesz az úristenit neki, – és erre gondolva összefutott a nyál a szájában. Nyelt egy nagyot, aztán továbbsétált az udvar hátsófelébe. Megállt a kertkapuban, majd nagy szemekkel bámulta a zöld káposztafejeket a veteményesében.

Jó töltött káposzta, hej, de jó is lesz az, legalább nyolc töltelékkel eszek. Ha lesz tejföl hozzá, akkor lehet még rá nyolcat. Az úristenit, de jó is a káposzta, – kalandozott el újból és dúdolgatni kezdett egy nótát.

Káposzta, káposzta, jó töltött káposzta…
Lala lala la la, nana na nana na… de jó is lesz az úristenit neki.
Megfordult, és lassan visszasétált a padládához, ahol az imént ült, ott levette a gumicsizmáját.

Mikor kihozzák a főtt húst, hej, az úristenit, de be fogok lakni belőle. Tormával fogom enni és kicsit megsózom a tetejét. Ha marhából lesz, akkor kétszer is veszek, ha lesz mellette majorság, akkor abból is. Még a nyakát is megeszem, meg a taraját. A zúzáját is megrágom, pedig már fogam is alig van – motyogta magában boldogan, s közben azt a pár fogát, ami még megvolt, a nyelvével körbenyalta.
Mezítláb becsoszogott a szobába, aztán kinyitotta az egyetlen ruhásszekrényét. Valahol az aljában megtalálta a bőrcsizmáját. Évek óta nem vette már fel. A talpán itt-ott még látszott a temető sárga földje, mely akkor ragadhatott bele, mikor a szegény feleségét temette.
Kivette, kicsit fanyaron megtapogatta, de már a másik kezével a fekete bokszot kereste, mely egy dobozban volt a szekrény alá bedugva.

A hús után egy liter bort fogok meginni, legalább egy litert. Aztán pedig jöhet a nóta. Annyit énekelek, mint még soha. A cigány a nótámat mikor húzza, az asztal tetejére fogok állni, mint hajdan. Aztán a végén a sült húsból is belakok. Jó zsíros, mócsingos legyen, hogy csússzon rá a vörös bor. Hej, az úristenit, de jó is lesz. Mosolyogva ment vissza a padládához, ahol aztán a cipőboksz megszáradt tetejét lekaparta egy bicskával, majd az aljáról valahogy befeketítette a kefét, s elkezdte a csizmáját sifitelni.
Gyors mozdulatokkal kente, miközben újból rákezdett:

A faluban nincs több kislány csak kettő, csak kettő… micsoda nóta, hej, az úristenit neki. Még a hideg is kirázta, ahogy a nótát dúdolta magában.
A nap lassan elbújt a horizont mögé. Kovács Béla lefeküdt, és pillanatok alatt el is aludt az egész napos munkálatok és gondolkodás után. Álmában is a régi lakodalmakban járt, menyasszonyokat táncoltatott és barátokkal iszogatott. Bár barátai már erősen megfogyatkoztak a kor előrehaladtával. Korosztályából csak páran éltek már kik lábon jártak és dolgoztak. A többi vagy az ágyban feküdt magatehetetlenül, vagy a föld alatt pihent rég.
A hét lassan telt Kovács Bélának. De mikor szombat reggel kukorékolt a kakas, ő már rég fel volt ébredve. Fekete öltönyét is elővette a szekrényből és a csizmája fölé akasztotta az ajtófélfára. Délelőtt még adott a disznóinak egy kis moslékos levet forralatlanul, dobott a nyulaknak füvet, nem törődve azzal, hogy esetleg itt-ott nedves az alja, és a nyulak felpuffadhatnak tőle. A harangszó után vizet melegített, megborotválkozott, megfürdött jóféle háziszappannal, majd belebújt a legtisztább fehér ingébe. Felvette az öltönyét, a csizmáját, a fejére tette a fácántollas kalapját és vigyázzba vágta magát a tükör előtt.

Hej, az úristenit, de jó lesz! – kiáltott fel.
Az egyik fiók aljából kihalászta a nyugdíja egy részét, melyet a menyasszonytáncra szánt, a belső zsebébe vágta, és elindult a lakodalomba.
Útközben egész úton csendesen dúdolgatott. Néha-néha körbenézett, s mikor biztos volt benne, hogy senki nem hallja, kicsit hangosabban is rákezdett a nótára:

Azt mondják, hogy részeges vagyok,
Pedig csak a jó bort szeretem nagyon,
Megverem a csizmám szárát,
Há de csókolom a babám száját.
Mikor a kedve igazán magával ragadta, már az ujjaival is csattintgatott egyet-egyet, akár hajdan, mikor még legény volt. Arra gondolt, hogy milyen jóízűeket danolt fiatalkorában, mikor hazafele ment. De azóta, nemcsak az emberek cserélődtek ki, hanem az utca képe is megváltozott. Régen a poros úton baktatott, de mára mindent leaszfaltoztak.
Fél óra séta után ott volt a helyszínen. Mindenütt autók álltak és fiatal nők, férfiak jöttek, mentek. Volt egy-két idősebb alak, de azokat sem ismerte. Kicsit visszafogottan ő is besétált az épületbe, hol a násznagyok mosolyogva fogadták.

Béla bácsi, hát jó hogy itt van – szólt hozzá egy ismerős arc.

Ismerlek, tudom, hogy a rokonom vagy, de hogy kié, az nem jut eszembe fiam – motyogta az orra alatt Kovács Béla.

Nem baj, Béla bácsi, üljön ide le, és érezze jól magát.
Valahol a terem hátsó részébe ültették pár öregebb ember közzé. A fiatalabb korosztály kicsit előrébb helyezkedett el, hogy közelebb legyen a táncparketthez.

Hol vannak a cigányok? – tette fel magában a kérdést Kovács Béla. A zene hangosan szólt, de valami olyan zene, mely az öreg füleit nagyon sértette.

Hol vannak a cigányok, ki fogja az én nótám elhúzni? – motyogott magában újból.

Uram, kér-e valami rövid italt? – kérdezte tőle egy fiatal lány pincérruhában.

Há valami jóféle pájinka jó lenne – válaszolt Béla mosolyogva.

De uram, ez finomabb, kóstolja meg ezt, a neve Martini. A lány letett egy pohárral az öreg elé, majd sarkon fordult és elment.
Kovács Béla óvatosan megfogta a poharat, s tisztességgel maga elé tartotta, arra gondolva, hogy a szilva istene megérdemli a tiszteletet. Aztán meghúzta a poharat.

Hej, a kutya úristenit, há mi ez a lábvíz? – motyogta mérgesen. Aztán lecsapta az asztalra. Fele kifröccsenve folyt szét a fehér abroszon.
Kis idő múlva, egy hidegtálat tettek elé, volt benne mindenféle parizer, szalámi, felvágott, sajt, de Kovács Béla szeme a fasírtot kereste.

Hol van a fasírt, hol van? – kérdezte motyogva újból. Valamiket eszegetett a tálról, de elégedetlenül rágta a szája szélét, és arra gondolt, hogy jó lett volna, ha tett volna magához egy fél arasz abárolt szalonnát.
Az emberek egyre hangosabban beszélgettek, nevettek. A bor is felkerült az asztalokra, egy kis kancsóval és mellé sör. Kovács Béla mérgesen töltött magának egy pohárral a borból.

A bor elmegy, de kevés. Egy litert tesznek ide egy asztalra. Sört én nem iszok, magyar ember vagyok, mert borban az igazság – méltatlankodott.
Egy negyedóra elteltével az asztalokra felkerült a leves is. Zöldségben kavargó húsgombóc leves. Mindenki merített magának, csak egy tányér maradt üresen. A Kovács Béla tányérja.

Hol a csigaleves? Milyen lakodalom ez, ahol nincs csigaleves? És a fasírt meg benne, ebben a főzelék lében. Hej, te az úristenit – mérgelődött, aztán töltött magának még egy pohár bort.
Fülében még egyetlen ismerős dallam sem csengett. Még a nyelvet sem ismerte, miként a hangszórókból szólt a számítógépről vezérelt tánczene dallama.
Aztán, ahogy az estébe egyre jobban belementek, megjött a töltött káposzta is. Kovács Béla gyorsan megragadta a káposztás tálat, és hamar kitett maga elé nyolc töltelékkel. Picit várakozott, hogy tejföl lesz-e, de végül beletörődve, hogy nem hozzák, nekilátott az evésnek. Egy falat, két falat. A villával kicsit széttúrta a tölteléket, hogy lássa, mi nincs rendben.

A hús benne van, azt látom, de hol a rizs? Ez valami tarhonyaféleség… nekem ez nem kell! – kiáltott fel. A szomszéd asztalnál is felfigyeltek a hangra, hogy honnan jöhetett. De csak egy pillanat volt az egész, mert a lárma hamar elnyomott minden rosszindulatú hangot.
A boroskancsó után nyúlt, de félúton megállította a kezét.

Üres – motyogta újból.
Előtte volt három üveg sör is, de az nem kellett neki.
Egy fél óra elteltével jött egy lány, aki elvitte előle a káposztával megrakott tányérját, és hozott neki egy újat üresen.
Aztán az asztalra felkerült a sült hús is.
Vékonyra potyolt, szépen kisütött sovány húsok voltak előtte.

Hol a főtt hús, hol a torma, hol a mócsing, a velője? – mérgelődött újból. Óvatosan kivett egyet, a tányérjába rakta, majd óvatosan leharapott egy darabkát belőle. A szájában a hús kicsit rágósan feküdt, Kovács Béla pár fogát alaposan próbára téve harcolt az egyben maradásért.

Nem a régi már ez sem az úristenit neki – motyogta magában.
Egy óra lehetett, mikor eljött a torta ideje. Mindenki felállva tapsolt, mindenki mosolyogva nézte az ifjú párt, csak Kovács Béla nem. Mérgesen és éhesen ült a széken, nótázni volt kedve, de kivel és mit? Inni akart volna. Borra vágyott, jó magyar borra és cimborákra.
Tűzijáték szórta szét fényeit a teremben, fényképezőgépek villantak minden sarokban, ahogy az új pár a torta előtt megállt.

Azt az úristenit, hát ezért jöttem én ide? – emelte fel a hangját újból.

Hát kihúzza el a nótámat nekem – szólalt fel egyre hangosabban.
A teremben halk zene kezdett szólni, a mennyasszony és a vőlegény tiszteletére. Kovács Béla felállt a székéről, majd lassan csoszogva átsétált a terem másik sarkába, hol egy bár volt. Megállt a pulton kívül és mérgesen felkiáltott:

Pájinka van, jó házi szilvapájinka? – és rákezdett egy nótára:

Szeretem a pájinkát,
az üvegből a sárgát,
szeretem a szomszédasszony leányát.
A pulton belül álló fiatal lány kicsit megijedve közelebb lépett a hangoskodó öregemberhez, majd elővett valahonnan egy üveg pálinkát.

Itt van uram, tessék – s ezt mondva, töltött neki egy pohárkával.
Kovács Béla gyors mozdulattal megragadta a poharat és felhörpintette. Száját összehúzta, hangosan köhögni kezdett, majd egy hatalmasat köpött a földre. A kezében lévő poharat egyszerűen behajította a pulton belül, valahova a lány mellé.

Ez nem pájinka, ez valami utánzat! – kiáltott fel.

Erősebb nincs?! – ordított torkaszakadtából. Ekkor már több szempár is őt bámulta a teremben. Egy fiatal pincér a násznagyhoz sietett, hogy jelentse neki a történteket.
A lány a pultnál egy üveg abszintot tett ki Kovács Béla elé, majd megfordult, hogy egy újabb poharat vegyen elő. Béla nem várt egy pillanatot sem. Megragadta az üveget és inni kezdte az italt. – Hej, az úristenit, majd én megmutatom nektek. Mire a lány megfordult a pult mögött, már fele le is csúszott a 78 fokos égetett szesznek.

Uram, de uram vigyázzon! – kiáltott fel a lány.
Béla nem engedte el magát. Mereven tartotta az üveget a szájához. Minden korty egyre fájdalmasabb lett számára. Minden korty valósággal égette a torkát és a gyomrát, de akkor sem engedte meg magának, hogy megálljon. Az utolsó cseppeket már nem is érezte. Az üres üveg kicsúszott a kezéből, a lábai összerogytak. Úgy érezte, mintha valakik megfogták volna. Kellemes illatot érzett maga körül, asszony illatot. Annak a nőnek az illatát, kit az oltárhoz vezetett. Az volt ám az igazi lakodalom. A templomba menet és jövet is húzta a cigány a nótákat, de úgy, hogy azt a mai napig sem tudta elfelejteni. Még a templom harangjai sem voltak hangosabbak a mulatozó násznépnél. A fehérség és a sötétség homályos kavarodása vibrált előtte. Szíve egyre hevesebben vert, kezei mintha remegtek volna. Nagy levegőt vett, hogy kiáltson egy nagyot. Beszívta jó mélyre, az egész tüdejét megtöltötte, aztán kiengedte magából torkaszakadtából: – Hej, az úristenit, de jó!

Többet nem szólt, nem mozdult. A szíve megállt, a teste már nem remegett, a lelke elhagyta.
Abszint illatban ment a feleségéhez.

Thököly Vajk
(Erdélyből fúj a szél című kötetből)