Ünnepelni jó, ünnepelni kell!

Az ünnepek mindig az emberek szívében élnek. Legyen az vallásos, történelmi, vagy éppen kulturális jellegű, mindig valami elkoptathatatlan üzenetet hordoznak. Tudjuk kívülről a dátumot, emlékszünk az elmúlt helyszínekre, és valahogy nem lehet elfeledni azokat. A „március 15” is ide sorolható. Esztendőről-esztendőre nem nagyobb, vagy több, hanem ugyanaz az érzés szólal meg az ember szívébe: tudom hová tartozom, tudom, hogy voltak, akik áldozatot hoztak azért, hogy ma nekünk könnyebb és jobb legyen. A szabadság és a létezés ünnepe ez minden ünnepelni vágyó ember számára.

Nincs olyan magyar közösség, ahol ne ünnepelnék meg valahogy ezt az emléknapot. Van ahol hangosabban, és akad, ahol lelki csendességgel hajlanak meg szimbolikusan a múlt nagyjai előtt, azok előtt, akik nem kellemes és levegős szobák kényelmében, hanem vad emberi indulatok tüzében keresték a maguk igazát. Sőt meg is találták! Tudom, a történelmi egyenlőségjel után kudarc és megtorlás áll, de a szellemi győzelmet mai napig sem lehet vitatni egykori hőseinktől.

Ezért emlékezünk rájuk ennyi idő távlatából is. Kémer közössége is évről-évre kötelességének tartja a megemlékezést. Szinte mindenki tudja már előre, hogy valamilyen ünnepség lesz majd március 15-én. Ebben az esztendőben, szerényebb és csendesebb megemlékezésre került sor községünkben, de mindenki tudta, hogy a megváltozott körülmények (pandémia) ellenére is néhány percre találkoznunk kell. A református templomkertben gyűltünk össze, hogy tanuk lehessünk egy kis időre. Tanúi az emlékezésnek, és annak, hogy vannak még lelkes gyermekek és fiatalok, akik tanulni szeretnének a régmúlt történéseiből. Az ifjak szavalatai és énekhangjai tették ünnepélyessé a megemlékezést, amit a megszokott koszorúzási ceremónia követett. Közösségi és civilszervezetek, egyházak és magánszemélyek helyezték el a megemlékezés és hálaadás koszorúit a hősöknek állított kopjafa előtt, élő zenei kíséret mellett. Az áldás után mindenki hazatért, de hiszem, hogy ez a csendes megemlékezés kellő alkalmat adott ismételten arra, hogy büszkék legyünk elődeinkre.

Mikor is volt?  173 éve. Meddig is tart? Reméljük még sokáig! – és amíg a számok időbeni fogalmával játszadozunk, talán arra is kell gondolnunk: hogy ma mit jelent számunkra mindez?

Kánya Zsolt Attila

református lelkipásztor