Szilágysági Magyarok díjazottjai – Nyiszli Miklós (III.)
Végzős középiskolás koromban életem egyik legmegrázóbb olvasmányélménye Nyiszli Miklós 1964-ben megjelent Orvos voltam Auschwitzban című műve volt. A szerzőről akkor még semmi mást nem tudtam, csak amit börtönnapló könyvében vallott magáról. Jóval később tudtam meg, hogy ő városunk szülötte.
Nyiszli Miklós 1901. június 17-én született Szilágysomlyón. Középiskoláit is szülővárosában végezte, majd orvosi tanulmányait Kolozsvár, Berlin és Kiel egyetemein folytatta. 1929-ben nyerte el doktori diplomáját az akkor még német Boroszló Friedrich Wilhelm Egyetemén mint korbonctan szakorvos. 1930-1937 között Nagyváradon volt általános orvos, majd 1937-1941 között Felsővisón és 1942-1944 között Szaploncán. 1944 májusában Auschwitzba deportálták, ahol Dr. Josef Mengele boncolóorvosa lett. 1945 januárjában Auschwitz felszámolásakor egyike volt annak a 66000 rabnak, akiket erőltetett menetben Németországba deportáltak. Abban, hogy a fogolylét (bizonytalanság), a sonderkommando, a boncoló műtő borzalmait túlélhette, „az ellenállás egyetlen lehetséges ambíciója segítette: megmaradni, hogy papírra vethesse milliók legyilkolt, sírba vitt, kitörölt, végzetesen megsérült emlékezetét”. (Cseke Gábor olvasónaplója) Az ebensee-i táborban érte a felszabadulás. Felesége és lánya Bergen-Belsenből tért haza.
Emlékektől és bűntudattól terhelten egyetlen vigasza: megpróbálni a továbbiakban újra értelmesen dolgozni, másokon segíteni. Ebben segítette a gázkamrát túlélt felesége és lánya. Boncolást azonban soha többet nem végzett.
1949-1950-ben Nagyváradon üzemi, majd 1951-től korházi orvos volt. 1956. május 5-én, 54 éves korában halt meg szívinfarktusban.
Dr. Nyiszli Miklós 1946-ban vetette papírra borzongató önéletírását a hírhedt lengyelországi haláltáborban töltött időről és az ott végzett kényszerű foglalatosságáról. Túlélését a szakmájának köszönhető orvos volt, aki ráadásul Németországban végzett, kiváló szakmai tapasztalattal, tudással rendelkezett, ezért választotta ki – komoly vizsgáztatás után – laboratóriumának boncoló orvosául dr. Mengele, a milliók halálához hozzájáruló álorvos, miközben a „tudomány” nevében pokoli kísérleteket folytatott élő és holt embereken. A szerző megrázó képet fest az ember lealjasodásának hihetetlen, de mégis megtörtént eseteiről, a koncentrációs megsemmisítő táborok „működéséről”, hátborzongató napjairól kegyetlen, szenvtelen pontossággal, és éppen ez a tárgyias megjelenítés teszi hitelessé a lágerbeszámolót.
Lágernaplóját először Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban címmel saját kiadásában jelenteti meg könyv formában Nagyváradon, majd 1947-ben Az auschwitzi pokol címen a budapesti Világ című folyóirat közli folytatásokban. Ugyanitt Tanú voltam Nürnbegben címen cikksorozatban számol be arról a nemzetközi tárgyalás sorozatról, amelyre 17 alkalommal rendelték be, és amelyen a láger mellett működő hadianyag gyártó, és a rabokat halálra dolgoztató I. G. Farbenindustrie vétkes vezetőivel szembesítették.
A nagyváradi kiadáshoz Nyilatkozatot is csatol, ebből idézek.
„Alulírott dr. Nyiszli Miklós orvos, A.8450 tetoválási számot viselő volt KZ fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és színezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzében apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el (…) Munkámmal nem törekszem irodalmi sikerre. Nem író, orvos voltam, amikor a minden képzeletet felülmúló borzalmakat átéltem, és most, hogy leírásukra sor került, most sem az író igényével, hanem az orvos tollával írtam meg könyvemet.
Kelt Nagyváradon, 1946. március havában, dr. Nyiszli Miklós.”
Közel 20 év elteltével, 1964-ben, némileg megszerkesztve az Orvos voltam Auschwitzban címet kapott művet újra és újra kiadják tengeren innen és túl számos fordításban, így például román, angol, lengyel, francia, spanyol, szerbhorvát, héber, német nyelven, de könyvének nemzetközi sikerét már nem érte meg. Az érdeklődés nem annyira a mű irodalmi-esztétikai értékeinek szól – bár az sem elhanyagolható, – hanem a párját ritkító dokumentumnak.
Nyiszli tömören, jó intuícióval fogalmazta meg a lágerélet valóságát működtető rendszert, azt az abszurd helyzetet, amelyben maguk a foglyok voltak kénytelenek életben maradásuk reményében működtetni az embertelen gépezetet.
Ezt a képességet Kohn Hillel, erdélyi szociológus és közíró így értékeli: „… az orvos józan, tudományos hangján túl az ember szól hozzánk. Olyan ember, akit a látottak orvosból íróvá avattak: legmélyebb emberi tragikumot figyelő és lejegyző, az átélteket képekben rögzítő íróvá.”
A laudációt tehát íróként is méltán megérdemli városunk egykori szülötte, Nyiszli Miklós, akinek könyvét maga a Nobel-díjas Kertész Imre is irodalmi szempontból igen fontos műnek tartja.