Gondolatok a fotográfiáról
A fényképezés − nemzetközi szóval: fotográfia − óriási fejlődésen ment át a XIX. század elejétől napjainkig. Ma már gyakorlatilag mindenki fényképezhet, sok eszköz áll rendelkezésünkre: digitális fényképezőgép, okostelefon, okosóra, tablet. A fiatalabb generáció viszont nem tudhatja, milyen sokan dolgoztak, kísérleteztek azért, hogy ne csak ecsettel lehessen megörökíteni azt, ami nekünk kedves vagy szép. Nekem gyermekkorom óta hobbim a fényképezés, hatodikos koromban már saját fotólaborom volt, ezért is bátorkodom bemutatni röviden a fényképezés fejlődéstörténetét. (A másik fiatalkori szenvedélyem a történelem, ami ma már a mesterségem.) Nem célom most a fotózás történelmének teljes bemutatása, de szeretném, ha a kedves olvasó megismerne néhány fontosabb adatot ebben a témában.
Talán az első lépés a fényképezés világában a sötét szoba, más megnevezéssel lyukkamera volt, melynek latin neve camera obscura. Ezt az eszközt már nagyon régen ismerték, általában festőművészek használták, de iskolákban fizika órákon is előkerült mint segítő eszköz. Mi is ez az eszköz? Egy sötét doboz, melybe egy kicsi lyukon hatol be a fény leképezvén a lyuk előterében levő dolgokat. A kép fordítva kerül a lyukkal ellentétes oldalon a dobozba. Nincs rajta lencse, ezért mondhatjuk, hogy a kép minden optikai ferdítés nélkül jön létre. A kép színes, de egyetlen hibája, hogy nem lesz tökéletesen éles, így kap egy kis impresszionista jelleget. Ez az eszköz a fényképezőgép őse, amelyet bárki elkészíthet. Először ilyet diákkoromban láttam, amikor kedvenc fizikatanárunk, Fodor László besötétítette a fizikaszertárt, és a függöny egy kicsi résén bejövő fény a vele szemben levő falon képpé varázsolta a kinti tájat.
Ahogy telt az idő, nagyon sok kémikus és amatőr kezdett kutatni, hogy miként lehessen a camera obscurával keletkezett képet rögzíteni. Ez először Joseph Nicéphore Niépce-nek sikerült 1830-ban, és találmányát a feltaláló héliográfiának nevezte. Az első rögzített kép nagyon hosszú exponálási idővel készült, persze a fényeloszlás sem volt tökéletes, de ezt tekintik az első fényképnek, ami egy csendéletet rögzített. Később fejlődni kezdtek a kép előállításához szükséges kezdetleges fényképezőgépek, különböző kézzel csiszolt lencséket is elkezdtek használni.
A szemünk is nagyon hasonlít a fényképezőgép szerkezetéhez. A szaruhártya és a szemlencse olyan, mint az objektív. Az írisz szabályozza a fény mennyiségét, ez olyan, mint a kamerában a rekesz. A szemmozgató izmok a fény behatolásának optimális idejéről gondoskodnak, ez olyan, mint a gépen a zárszerkezet.
A fényképezés történetében a következő fontos lépés Daquerre fotóeljárása. Felfedezte, hogy a jódgőz segítségével az ezüst fényérzékeny lett, ezt az eljárást dagerrotípiának nevezték el. Talán ennél is fontosabb az volt, hogy rögzíteni tudta a képet a nátrium-tioszulfát segítségével. Megjegyzem, hogy a fekete-fehér képeknél ma is ez az eljárás, fotóművészek még használják ezt a képeljárást. Ez a felfedezés nagyon sok kísérletező embert késztetett arra, hogy tovább tökéletesítse a fotográfiát. Petőfi Sándor egyetlen hű ábrázolása egy dagerrotípia, amit 1844 körül készítettek.
A fényképezőgépek optikájának egyik úttörő fejlesztője a magyar Petzval József volt, kinek köszönhetően a fényképek minősége látványosan megnőtt. A következő jelentős feltaláló William Talbot volt, aki elindította az amatőr fényképészetet köszönhetően a papírnegatívnak, aminek előállítása nem igényelt nagy tudást és anyagi áldozatot, és amit könnyen lehetett pozitív papírképre átvinni kontakt módszerrel. A negatívok és a pozitívok előállítása az ezüst vegyületek fényérzékenységére épül, amit redukálószerek segítségével érnek el. Negatívnak nevezzük azt az anyagot, amit a fényképezőgépbe helyezünk, és fényhatásnak teszünk ki. A pozitív tulajdonképpen a fénykép. Sokáig üvegnegatívokra fényképeztek, melyeket brómezüst zselatinnal vontak be. A fényképésznek kémiai, fizikai, optikai ismeretekre is szüksége volt. Legtöbbször saját maga készítette a negatívokat.
Később tökéletesedtek a fényképezőgépek, megjelentek a hivatásos fényképészek, akik egy nagy masinával fényképeztek. Egy sötét anyagba voltak beburkolózva azért, hogy ne zavarja őket a kinti fény – emléküket számos filmjelenet őrzi. Munkájuk során minden felvétel után cserélni kellett a fényérzékeny üvegnegatívokat, ha ezeket fény érte, használhatatlanná váltak. Egy ilyen híres magyar kolozsvári fotográfus volt Szathmáry Papp Károly festőművész, nyomdász. Bécsben és Itáliában festőkörútjai alkalmával megtanulta az egyre népszerűbb új szakmát, a fényképészetet. A XIX. század közepén a legtöbb fényképész festőművész vagy grafikus is volt. Rájöttek, hogy nem csak a festészet művészet, de az új művészeti ágban, a fényképészetben is nagy lehetőségeket láttak. Szathmáry kalandos életutat futott be. Volt udvari fényképész Törökországban, a cári Oroszországban, majd Bukarestben telepedett le. Itt Carol Pop de Sathmari néven ismerték. Udvari fényképésze és festője volt Ioan Cuzának és I.Károly királynak is. Őt tartják az első haditudósítónak, ki a fényképezőgépével ott volt az 1853 és 1856 közötti krími háborúban majd később az 1877-78-as román függetlenségi háborúban. Ott készített képeit albumban adta ki óriási sikert aratva Európában és Törökországban is. Szathmáry örökítette meg 1881-ben I. Károly román királlyá koronázását is. Érdekes, hogy itthon nem tudott olyan sikereket elérni, mint a Kárpátokon kívül. Többször nyilatkozott úgy, hogy nagyon szereti a keleti életet. Ennek ellenére magyarságáról sem felejtkezett el, mert 1860-ban Bukarestben segítette megjelentetni a Bukaresti Magyar Közlönyt. (Köztudomású az, hogy Bukarestben már az 1700-as években is éltek magyarok. Sok ügyes erdélyi magyar iparost idecsalogattak, persze anyagilag is megbecsülték őket. A két világháború között közel harmincezer magyar élt itt. Templomaik, iskoláik, művelődési házuk volt, na meg újságaik.)
A nagy áttörés akkor keletkezett a fényképészetben, amikor az amerikai George Eastman szabadalmaztatta a filmnegatívot, majd W.H.Walker közreműködésével egy tárat készítenek, amiben elhelyezik a filmtekercset. Ezután világosban is be lehetett tenni a negatívot. Eastman 1888-ban szabadalmaztatta az általa megtervezett új fényképezőgépet, amely korának legmodernebb gépe volt, és a Kodak fantázianevet viselte. Azt hiszem, sokan ismerik ezt a nevet, mely később egy óriásvállalat neve is lett. Most indult meg igazán a fényképészet, nagyon sokan tudták használni a viszonylag olcsó fényképezőgépeket. Mindenki igyekezett családját, szűkebb környezetét, történéseit megörökíteni. Az újságok kelendőbbek lettek, mert fényképekkel tudtak illusztrálni eseményeket. Megjelentek a különböző fényképészműfajok: sport, riport, szocio, portré, építészeti, hadi fotók stb. Az 1800-as évek végén megjelent a színes kép, ami majd az Egyesült Államokban fog elterjedni az 1950-es években, és majd később máshol is. Hozzánk a ’70-es, ’80-as években jutott el, kevesen értettek hozzá, még akkor nagyon drága volt a film, a papír és a szerek, külföldről hozták be. Nálunk a marosvásárhelyi Azomureș cég kezdett gyártani a 80-as évek elején elég jó minőségű fekete-fehér, majd később színes filmeket is. Magam 1981-ben készítettem először színes képeket, amikor a szilágysomlyói pionírház fotós-filmes katedrájának oktatója voltam. A fekete-fehér technikától a színesig, majd később a digitális technikáig jutottam el, és mondhatom, nagyon érdekes volt az átmenet. A fotózáson keresztül is éreztem a XX. század óriási technikai fejlődését. Ma már, hála Istennek, mindenki élvezni tudja a fotózás örömeit.
Szeretném megemlíteni városom híres fényképészcsaládját, a Papp családot, melynek tagjai három generáción keresztül művelték ezt a szép mesterséget, nagyon sok helyen megfordulva ,,történelmet fényképezett”, evvel is bemutatva Somlyót és környékét, a múlt embereit, ünnepeiket, mindennapi életüket, környezetüket. Egyikük Papp Imre, ki az 1900-as évek elején kezdte el Szilágysomlyón ezt a szép mesterséget. Akkoriban nagyon sokba kerültek a felszerelések. Hogy újítani tudjon, pénzszerzés reményében elment szerencsét próbálni az Egyesült Államokba. A céget felesége vette át és vitte tovább. Sajnos Papp Imre betegen jött haza, és 1927-ben meghalt. Fia, Papp Ernő 1913-ban született, nagy kedvvel dolgozott a családi vállalkozásban. Őt édesanyja Bécsbe küldte tanulni, ahol két évet tanult egy nagyon jó hírű fényképésznél. Hazajött, és híressé tette a vállalkozását. Bécsben megismerkedett a műtermi fényképészet minden rejtelmével. Haláláig dolgozott, 1994-ben hunyt el. Városunk tisztelt polgára volt. Nemcsak a fényképészethez értett, de nagyon művelt ember is volt, kitűnően hegedült, brácsázott. Hosszú karrierje alatt több tízezer portrét és különböző eseményeket fényképezett. Kisebbik fia, Tibor követte apja mesterségét, de sajnos elég fiatalon meghalt. Evvel véget ért egy híres fényképészcsalád története. Szerencsém volt, mert nagyon sokat átadtak nekem is a fényképészet fortélyaiból. Néhány éve, Papp Andris jóvoltából hozzám került egy pár üvegnegatív, amit sikerült digitalizálnom. Nem fogom elfelejteni azt az örömöt, amikor a poros, megkarcolt üvegnegatívumokról elég jó minőségű képeket tudtam előállítani. Közel száz év történései, emberei tárultak elém. Nemrégen egy kiállításom volt Albertirsán, ahol ezek közül több képet is bemutattam. Örültem, hogy valami újdonságot tudtam kiállítani, és annak is, hogy mindezt mások is értékelték. Cikkem végére ezek közül válogattam néhány képet. Nem minden történést ismerek, ami a képeken van, de igyekeztem minden műfajból válogatni. Az utolsó kép történetét viszont ismerem, igen vicces. Egy kolozsvári bornagykereskedő, aki nagyon szerette a szilágysomlyói és a környékbeli borokat, felvásárlói útra érkezett városunkba. Gondolom, hogy a jófajta somlyói bor megtette hatását, mert egy egyedi képet küldött haza a feleségének: a bornagykereskedő megjátszotta, hogy meghalt. Egy idevalósi tanító, Szentpéteri úr vállalta a búcsúbeszédet. Sajnos ennek a megörökítése nem maradt fenn, de öregektől hallottam, hogy sikeres volt. A Madár családnak temetkezési vállalata volt, de Somlyón tudott dolog volt, hogy Madár Gyula szerette a viccet, ezért felajánlotta ő is a segítségét. Ez látszik a képen is. Hordókra tették a koporsót, benne a kereskedővel. Egy fehér papírra meg, ami a mostani képen nem látszik, ráírták: ,,Ezt teszi a bor!”
Remélem, hogy felkeltettem érdeklődésüket, és olvasóim kedvet kapnak a fényképezés történetét tovább tanulmányozni. Remélem, hogy önök is sokat fotóznak, megörökítvén a mai világot, ami majd később érték, történelmi forrás lesz.
Vida János Antal történelemtanár
