Március 15-e a szabadság és összetartozás kinyilatkozásának szívbéli ünnepe

Március 15-e a magyar nemzet szabadságünnepe. Ezt a napot mi tettük ünneppé. Nem örököltük, nem kaptuk, hanem teremtettük. Teljesen és tökéletesen a miénk. Akkor is a miénk volt, amikor el akarták tőlünk venni. Nem adtuk. Nem adtuk, mert a mi ünnepünk, a mi szabadságunk. Amíg lesz magyar, addig lesz március 15-e. Amíg lesz március 15-e, addig lesz magyar sza­badság. 1848-ban Petőfi erre a napra verset írt. Eredetileg így kezdte: „Rajta magyar, hí a haza.” Azt mondták neki: ez így nincs jól. A magyar csak úgy tud elindulni, ha talpra áll. Áthúzta tehát a „rajta” szót és odaírta: „Talpra”, „Talpra magyar.” S a nemzet talpra állt.

Március 15-e nem csak ünnep. Március 15-e olyan nap, amit szeretünk. Számunkra, erdélyi, szilágysági ma­gyaroknak is a szabadság kinyilatkoztatásának a napja, mert a szabadság éltető levegőt jelent, negyvennyolcas elődeink ezért indultak harcba, még ha a szabadságharcunk el is bukott, mégis a szabadság egyetlen pillanatáért érdemes volt harcba szállni.

Márai Sándort idézve: „Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készüljünk fel rá és legyünk méltók hozzá testben és lélekben.” Az emlékezés napja ne legyen csupán néhány ismerős szólam ismételgetése, ne legyen egymásra mutogatás, saját igazunk keresése.

Szeretjük március 15-ét, mert egyet jelent nekünk a szabadsággal! Amikor 1849-ben Szemere Bertalan megalakította kormányát, kijelentette: „Kor­mányom iránya demokráciai, republikai és forradalmi.” Szeretjük, mert számunkra vonzó normákat teremtett. 1848-’49 jogokat, méltóságot és szabadságot adott. Az országnak függet­lenséget, a népnek felelős kormányt, közteherviselést és sajtószabadságot. A parasztoknak megadatott a jobbágyfelszabadítás. A nemzetiségeknek: románoknak, szerbeknek, horvátoknak – igaz későn, de megadta a világ első nemzetiségi törvényét (1849. július 29.). A zsidók állampolgári jogegyenlőséget kaptak. Mérce és minta született.

Szeretjük, mert számunkra nemzeti színt teremtett: a pirosat, a fehéret, a zöldet. Azt, ami számunkra azóta is a magyarságot jelképezi. Akkor még tudták, hogy a színek mit jelentenek: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény. Erő-hűség-remény: ezt választotta a magyarság saját eszményének. Ez a mi nemzeti lobogónk és nem más: piros, fehér, zöld.

Szeretjük március 15-ét, mert szabadsághősöket adott nekünk. Van, aki­nek a nevét tudjuk, van, akinek nem. Kossuth kormányzó így hívta őket: névtelen félistenek!

Büszke nemzetnek tartanak bennünket mások. A büszkeség a kulcsszó. Nem a kudarc, hanem a siker tesz büszkévé.

Március 15-e siker, a magyar szabadság sikere. Amikor a 25 éves koszorús költőnk, Petőfi, a Múzeum kertben kérdést intézett a tömeghez „Rabok legyünk vagy szabadok?”, a válasz azt jelentette, hogy a nép sorsot választott magának. Nem is akármilyet! Egy olyan sorsot, amelytől megremegtek a schönbruni császári palota aranyozott falai. Megremegtek tőle császárok és kirá­lyok, és megremegett tőle egész Európa.

A magyar nép sorsot választott és öntudatra ébredt. Egy elnyomott nép élni akarásának végső és elkeseredett kiáltása, mely megmutatta a világnak, hogy él még egy nemzet a Kárpátok ölelő karjai között, amely képes az öngondoskodásra, amely képes hangot adni az érzéseinek, vágyainak, és amely méltó dicső őseihez.

Ma is ez a dolgunk. Ma is meg kell mutatnunk, hogy létezünk, hogy jelen vagyunk, hogy van elég erő, elszántság és akarat bennünk, hogy kilábaljunk a legnagyobb szakadék mélyéről is. 1848 március 15-e hatalmas pillanat volt, a nemzet nagy pillanata. Minden szív egyszerre dobbant, minden lélek egybefonódott egy csodálatos másodpercre. A több évszázadnyi elnyomás után a nemzet megtalálta önmagát. Meghallgatták a „Tizenkét pontot”, majd néhány lelkes szónoklatot. Aztán minden parancsszó nélkül, mintha va­lamiféle felső hatalom irányította volna őket, egyszerre mozdult meg minden láb és minden akarat. És elindult a tömeg át a hídon, át Budára, aztán tovább és tovább, míg ki nem söpörték az országból azt a félévezrednyi megaláztatást.

Gábor Áron sárba ragadt ágyútalpait együtt tolta elszökött zsellér és fellá­zadt birtokos. Nem volt ott rív és paraszt, nemes vagy nemes. Csak az országért és nemzetért küzdő emberek álltak ott vállt vállnak vetve, szemben a rájuk fenekedő kétfejű sassal, majd miután Európa nagy uralkodóházai leverték a maguk kis rőzselángjaikat, szemben egész Európával… Most is itt állunk Európa szívében szép Erdélyországunkban, szeretett Szilágyságunkban, és az újonnan magukra öltött masírozó honvédekre, a 13 aradi vértanúra és sokezer névtelen hősre gondolva. Gondoljunk a jövőre, az eljövendő idők hőseire, hiszen nap mint nap meg kell vívnunk a magunk harcát.

Ez a harc korparancsként megszabja az összetartás szoros együttműködés és egység kiépítését. Csak így lehetünk eredményesek. De előbb távolítsuk el sorainkból a torzsalkodást, az ellenségeskedést. Már a múltban is megmutattuk, hogyha összefogunk és bölcsen cselekszünk, akkor nagy tettekre vagyunk képesek. A XX. század a szenvedések, az összeomlás és a megpróbáltatások százada volt.

Hisszük és hinnünk kell abban, hogy a XXI. században nemzetünk ismét magához tér. Legyen már végre ez a század a remény százada, amelyben lehessen már szabadon, magyarként élni és alkotni. A jövő tervezéséhez, a derűlátáshoz adjon erőt nekünk 1848-’49-es szabadságharc hőseinek elszántsága és akarata! Erőt ahhoz, hogy a jövő nemzedékeinek tovább adjuk kultúránkat, hagyományainkat, nyelvünket és nemzeti öntudatunkat. Sohase felejtsük el múltunkat, mert csak így leszünk erősek és magabiztosak a jelenben, csak úgy leszünk képesek arra, hogy céltudatosan tervezzük meg jövőnket.

Mindenki számára szól az üze­net, mikor a szívünk fölött hordott kokárdára tekintünk, gondoljunk a költő szavaira:

„Sokszor nem elég tüzet gyújtani

A lángok erejét meg is kell tartani.

Fogjuk fel a parázs minden melegét,

S nem csak egy kis tüzét, az egész nemzetét!”

Horváth József,

történelemtanár